Martinique, a keserű paradicsom

Másfél hete folynak a zavargások Martinique szigetén.

A világsajtó nem pazarol túl nagy figyelmet az alig négyszázezer lakosú, kétbudapestnyi területen fekvő francia megyére, hiszen a tüntetések látszólag beleilleszkednek a globális oltás-, és korlátozásellenes trendbe. Ám a megmozdulások hevessége és a tüntetők kitartása azt jelzi, hogy nem csupán az egészségügyi dolgozók kötelező oltása ellen vonult az utcára a sziget lakosságának elkeseredettebb része.

Bezárt boltok, hatalmas dugók, megbénult tömegközlekedés, reggelente füstölgő barikádok a forgalmasabb csomópontokban – november 23. óta ezt jelenti a mindennapi élet Fort de France-ban. Bár a turisták által kedvelt városközpont csak egy kicsivel néptelenebb a megszokottnál, a fővárostól távolabb eső turistaközpontokban pedig látszólag teljes a nyugalom, a külvárosokban napközben is érezni lehet a feszültséget. 

Okok és indokok

A megmozdulások közvetlen okaként az egészségügyi dolgozók és a tűzoltók oltási kötelezettségének megerősítését szokás felemlegetni, de nyilvánvaló, hogy ez sokkal inkább csak indoka, mint oka az egyre erőszakosabb tüntetéseknek. Indoknak viszont alapos: a helyi lakosság ugyanis, annak ellenére, hogy a javarészt turizmusból élő megye gazdasága az átlagosnál is jobban megszenvedte-megszenvedi a Covid-járvány hatásait, rendkívül megosztott a vakcinák felvételének kérdésében. Az átoltottság alig éri el az 50 százalékot (Franciaországban meghaladja a 76-ot), és szinte alig emelkedett az utóbbi hónapokban. Ennek egyik oka, hogy martinique-i emberek jó része emlékszik még a kilencvenes évek egyik legfontosabb helyi egészségügyi botrányára, amikor a szigeten – a banán és cukornádtermelő lobbi nyomására – nem tiltottak be egy emberre is veszélyes növényvédő szert, melyet az anyaországban már a nyolcvanas évek közepén kivontak a forgalomból. Ez az eset megrendítette a bizalmat a központi egészségügyi szervekben, így nem csoda, ha az idősek között sem népszerű a Párizs által szorgalmazott vakicinációs program. 

A gyarmati múlt terhe

Ám az oltásellenesnek induló tüntetések – melyek átvették a feminista mozgalmaktól a Non c’est Non (a nem az nem) jelmondatot – hátterében egy régóta tartó és rendkívül bonyolult, rendszerszintű hibákkal és gyarmati múlttal terhelt szociális és politikai helyzet húzódik. A stratégiai fontossággal is bíró sziget (ugyanúgy, mint Guadeloupe) látszólag egy az egyenlők között Franciaország megyéi között, ugyanazok a törvények és szociális ellátási kvóták érvényesek rá, ám a sziget kereskedelmét jelentősen korlátozzák az Európai Unióra vonatkozó törvények. A lakosságot ellátó kiskereskedelmi láncok a közeli amerikai kontinens helyett Franciaországból szállítják az árut – így történhet meg, hogy az alapvető élelmiszerek ára másfél-kétszerese az európainak. A minimálbér (1200 euró) és a munkanélküli-ellátás (körülbelül 500 euró havonta) vásárlóértéke így nyilvánvalóan alacsonyabb, főleg, ha a kirívóan magas, nyugat-európai nagyvárosokkal összemérhető lakásbérleti díjakat is figyelembe vesszük.

Ha Dillonban születtél, ott is fogsz meghalni

A megmozdulások egyik központja Fort de France külvárosa, Dillon. Itt még a helyi átlagnál (12,5 százalék) is magasabb a munkanélküliség, és bár a kétezres évek elején egy komplex rehabilitációs program keretében felszámolták a nyomornegyedet, még ma is igaz a szlogen: ha Dillonban születtél, Dillonban is fogsz meghalni. A társadalmi mobilitás minimális, a szegénysorsú fiataloknak gyakorlatilag esélye sincs a kitörésre, hiszen, bár van egy apró egyetem a szigeten, az igazán jól fizető szakmákat csak az anyaországban lehet megszerezni. A többségnek marad a szolgáltató és az aktív lakosság majdnem tizedét foglalkoztató turisztikai szektor – amely az utóbbi két évben csupán vegetál. A városnegyedben minden este égnek a barikádok, az itt lakók már kezdik megszokni a puskalövéseket, november 28-ra virradóra pedig felgyújtották az egyik helyi szemétfeldolgozó telepet. A tűz több kilométerről is látható volt, a városrészt pedig még másnap reggel is megülte az émelyítő, édeskés szmog.

A gazdaság a függetlenség fő akadálya

A reménytelen helyzetben élő fiatalok körében legnépszerűbb függetlenségi törekvések ugyanakkor meglehetősen irreálisak, hiszen a sziget gazdasága nem elég erős. Az ipar elhanyagolható, a cukornád és banánexport pedig nem olyan rentábilis, hogy pénzügyi stabilitást jelentsen. A Covid miatt minimálisra csökkent az Észak-Amerikából érkező turisták száma, a belföldinek számító francia vendégek viszont kevesen vannak ahhoz, hogy működtessék az egész szektort.

A célokat támogatják, a zavargásokat nem

A tüntetések erősen megosztják a társadalmat. A helyiek többsége egyetért a kitűzött célokkal – azaz a magasabb szociális juttatásokkal, a szélesebb körű kereskedelmi önrendelkezéssel és a kiskereskedelmi láncok kartelltevékenységének szigorúbb elbírálásával, és az önkéntes vakcinációval – de a zavargásokat sokkal kevesebben támogatják. A közlekedés megbénítása ellehetetleníti a gazdálkodókat, hiszen az áru nem jut el a kikötőbe, a tüntetésekhez köthető rombolások, rablások pedig főképp a helyi kisvállalkozásokat sújtják. Maga a mozgalom sem egységes, a 150 letartóztatott között nem csak aktivisták, de bűnözők is vannak, akiktől ugyanúgy elhatárolódnak a tüntetések szervezői, mint a rendőrökre és az újságírókra tüzet nyitóktól. Persze, legjobban azok a demonstrálók rontják a protestálók renoméját, akik esetenként 50-100 eurót kérnek az úttorlaszok alkalmi megnyitásáért egy-egy autóstól. 

Újra égett a szemétfeldolgozó

A kormány egyelőre hiába próbál megoldást keresni. A kijárási tilalommal semmilyen hatást nem értek el, a francia tengerentúli területek ügyeiért felelős miniszter, Sébastien Lecornu november harmincadikai érkezése pedig csak olaj volt a tűzre – szó szerint és képletesen is, a tüntetők aktivitása ugyanis a vasárnapi viszonylagos nyugalom után újra fokozódott, a dilloni szemétfeldolgozó pedig ismét lángba borult.

Erős a kontraszt

A turisták, akik jellemzően hajóval jutnak el a sziget déli területeinek hófehér homokkal borított tengerpartjai mentén sorakozó szállodákba, és sokszor ki sem teszik a lábukat az all-inclusive ellátást biztosító helyekről, nem sokat érzékelnek a feszültségből, így talán könnyen ítélik el a zavargások résztvevőit. Pedig érdemes kimozdulni a déli régióból, hiszen az északkeleti partvidék helyiek által látogatott, lepukkantabb strandjai sokkal autentikusabb élményt adnak – már, ha szerencsések vagyunk, és nem szorulunk be egy úttorlasz mögé valamelyik rond-point-nál.

*

Martinique

Franciaország tengerentúli megyéje a karib tengeren, a Kis-Antillák egyik szigete.

Területe 1 100 km², lakossága 375 ezer 63 fő, népsűrűsége 347,8 fő/km².

Hivatalos nyelve a kreol és francia, pénzneme az Euró.

Mint Franciaország megyéje, az Európai Unióhoz tartozik.

Lakossága afrikai származású és mulatt (90 százalék), más karibi és kínai (5 százalék), európai (5 százalék).

Mészöly Ágnes