Tizenhét év

Pesti Passz – jegyzetek az Európa-bajnokságról.

1

2004: Görögország aranyérmes! Ez az első Európa-bajnokságom. Képzeljük el a félig görög, kisiskolás fiút. Két éve focizik, egész ügyes, a kedvéért előfizettek a Sport1-re is otthon. Képzeljük el egy családi nyaraláson, Thászosz szigetén, a Görögország–Csehország elődöntőt nézve. Hogy micsoda élmény lehet neki.

Szörnyű.

Nagyon szerettem volna, hogy nyerjenek a csehek. Nem ellendrukkerségből. Addigra már elég fontos volt ez a játék, és akinek fontos, az nem kárörvendeni akar. Szurkolni viszont, éreztem, muszáj. Csak még nem értettem a kötődés logikáját: kinek és miért? Ráböktem egy csapatra. Akkor már hogyhogy Csehország, hogyhogy nem a görögök? Tüntető semlegesség: származás ide vagy oda, én magyarul beszélek, nekem Görögország egy a sok közül. Nem rájuk esett a választás, na és? Utólag azért szerencse, hogy nyertünk. Azaz, hogy nem nyertünk. Bőgtem Thászoszon a helyi nevemmel, vicces lehetett.

2

2021: Döntetlen a világbajnokkal! Adrenalintól remegő hangon telefonálok a kisiskolás öcsémnek – két éve focizik, egész ügyes, engem szokott megkérdezni, milyen meccs lesz este –, egyszerűen muszáj megértenie, mekkora különbség van Fiola Attila és Kylian Mbappé között, és mégis, és mégis, és ha elég kitartó lesz, talán egyszer ő is átélheti ezt válogatott játékosként, de az se baj, ha végül csak megye egy lesz belőle, vagy kispályás egyetemi kettő, mert mindenképp csodálatos játék, és… Öcsém végighallgat, aztán tüntető semlegességgel annyit mond, hogy érti, most pedig visszaadja Anyát.

Ismerem ezt az eltartást, tőlem (is) tanulta. Dehogy haragszom. Tudom, hogy ő is, mint én tizenhét éve, most lép rá egy hosszú, tanulságos útra. Mégis megkönnyebbülten vigyorgok, mikor két héttel később a mintegy mellékesen feltett kérdésre, kinek drukkol most az öcsém, Anya azt válaszolja, mióta a magyarok kiestek – és mond egy csapatot, nem emlékszem, melyiket.

Purosz Leonidasz