Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Oláh Norbert: Józsefvárosnak legendája van

Létrehozva:

Oláh Norbert festőművész a Cigány művész szorongása című installációja előtt. 3. OFF-Biennále Budapest 2021. 04. 23. | Fotó: Dimény András

A festőművésszel az ISBN galériában látható kiállításán beszélgettünk. 

Mindig felfelé nézve jár Budapesten?

Igyekszem a fejemet oda fordítani, ahol valami érdekeset találok. Van egy realista törekvés bennem: a hétköznapi, a legtöbb ember számára érdektelen látványokban keresem meg azokat a nézőpontokat, amik a vizuális leképezés segítségével érdekessé válhatnak. Ilyenek a belvárosban és a 8. kerületi foghíjtelkeken sorakozó tűzfalak, vagy a háztetők egymásba érő síkjai. Minden nap látjuk ezeket, de a legtöbb ember nem áll meg gyönyörködni bennük. Miután megfestem, remélem, nemcsak a festményt nézik meg a kiállításon, hanem az eredeti látványt is, ha arra járnak. 

 

Véletlenül veszi észre, vagy céltudatosan keresi a témáit?

Előfordul, hogy véletlenül megpillantok valamit, de ez a ritkább. Hetente-kéthetente elindulok nagyobb sétákra, még azokon a helyeken is, ahol naponta járok. A józsefvárosi utcákat elég jól ismerem, mégis mindig van olyan részlet, amit még nem vettem észre, és közben változik is a város. Sok olyan telek van, ahol már nem látszik, amit én évekkel ezelőtt megfestettem, mert beépítették, de a helyére került épület újabb lehetőséget ad arra, hogy megfessem.

Baross utca 61. – 2021, olaj, vászon, 72x72cm

Miután meglát egy érdekes épületet, már a helyszínen skiccelni kezd?

Nem az utcán festek; nem plein air-, hanem műtermi festő vagyok. A képeim precíziósak, sok előkészületet igényelnek, ahogy a festés módja és technikája is. Nem is az impresszió érdekel, hogy bizonyos fényekben, adott időjárási körülmények között hogy néz ki az épület. A legjellemzőbb nézetet keresem, ezért nem festem meg a vetett árnyékokat, sem az égboltot, és kihagyom a gyorsan változó, zajkeltő dolgokat, az autókat, embereket, hirdetőtáblákat. 

 

Hogyan rögzíti a látványt?

Van egyfajta időjárás, amikor tejszerű fehér felhőzet borítja az eget és szórt fények vannak, ez a legalkalmasabb arra, hogy befotózzam az épületet. A fotóval eleve komponálok, már akkor nagyjából tudom, mi lesz a kép kerete, mérete, ezután Photoshopban csinálok perspektíva-korrekciót. A Nyolcnegyed sorozatban épp a perspektívára erősítettem rá, hogy még hegyesebbek, még sarkosabbak legyenek az élek. Ha alulról nézünk egy magas épületet, a teteje felfelé szűkül össze, ezért a háztetős, tűzfalas képeknél a párhuzamosokat húzom ki, hogy a legjellemzőbb nézetet megkapjam. Utána megnézem fekete-fehérben és nagyon színesben is, sok információt begyűjtök róla, aztán felrajzolom vászonra vagy papírra, és jöhet a festés. A legkülönbözőbb technikákkal dolgozom: filctollal, olajfestékkel, akvarellel, temperával, szénnel, színes ceruzával, attól függően, milyen hatást szeretnék elérni. Ha zsírosabb, testesebb, drámaibb jelenetet akarok, akkor vastag olajréteg kerül a vászonra; ha friss, könnyedebb képet, akkor vízfestéket használok, ha szerkesztett, mérnöki kifejezést, akkor csőtollat vagy filcet. 

 

Hogyan tud ennyire egyenes vonalakat húzni?

Néha kivetítem a fotót a vászonra, vagy indigóval átrajzolom – a reneszánsz festők ehhez camera obscurát használtak. Van egy újkori találmány is erre, a vonalzó. Ez nem szentségtörés, én nem vagyok mutatványos, aki fejjel lefelé lógva, egy lángoló zongorán játszik. Amit csinálok, nem performansz, hanem elmélyülés. Tizennégy-tizenhat órákat szeretek egyben festeni. A Csepel Művekről festettem egy képet: 14 órán keresztül tégla, tégla, tégla. Néha fugázás, aztán megint tégla. Hallgatok közben hangoskönyvet, vagy előadásokat. 

Csepel Művek

Mindig Józsefvárosban élt?

A Nógrád megyei Héhalomból származom, egy ezerfős, pici faluban nőttem fel. Gyakran járok vissza, ott a szülői házam. Két helyhez kötődöm, Józsefvároshoz és Héhalomhoz. Lokálpatrióta vagyok, mindkét helyen a közösséggel is foglalkozom, és megtisztelő, hogy kaptam már ezért elismerést is: 2019-ben a Héhalomért emlékérmet, tavaly pedig a Józsefvárosi Kúltúráért-díjat. 

 

Hogyan lett festőművész?

Nem volt soha B-opció. Három-négyévesen már biztosra tudtam, hogy festő leszek. Én nem elkezdtem a rajzolást, hanem nem hagytam abba. Ez nem egy romantikus sztori, annyi érdekesség lehet benne, hogy miután egy kisgyerek azt mondja, hogy tűzoltó, postás vagy űrhajós szeretne lenni, tényleg az is lesz. Velem ez történt. Soha nem vettem komolyan másmilyen lehetőséget. Szeretnék sikeres lenni, de a sikertől függetlenül is, bármi legyen, szeretnék művész lenni. Művészeti középiskolába jártam, van egy animációs filmkészítő végzettségem, de direkt nem kezdtem el ebben a szakmában dolgozni. Főleg mert tudtam, hogy ha jól kezdek keresni, akkor beszippant. Aztán elsőre felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, és részben el is halványult ez a tudás. Legalább grafikai szoftvereket rutinosan használok. Jól jön akkor is, mikor például a Független Színházzal dolgozom együtt, és a Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál arculatát tervezem, vagy a második Roma Hősök drámakötet borítóját. 

 

Festőként meg lehet élni ma Magyarországon?

A képek eladása külön szakma. Magyarországról nehéz, egyesek szerint lehetetlen kikerülni a nemzetközi piacra. Én ebből élek, de ezt ahhoz hasonlítanám, hogy el lehet-e jutni a Holdra. Nyilván el lehet, ettől még az űrutazás nem rutin, és csak kevesek jutnak el ide.

II. János Pál Pápa tér 8. – 2021, olaj, vászon, 72x72cm

Sosem dolgozott más területen, mint a művészet?

Rengeteget dolgoztam az építőiparban, tinédzserkoromtól fogva. Munkáscsaládból származom, édesanyám gyári munkás, édesapám ács, asztalos, bádogos. Az idén azt tervezzük, hogy nyáron együtt tetőt cserélünk a saját kis házunkon, mielőtt elmegyek két hónapra Firenzébe, egy művészeti rezidenciára. Festőként foglalkoztam már a különböző építőipari munkákkal, és szeretnék is még a jövőben. De erősen kerülöm a direkt szocio-ábrázolást. Rosszul vagyok azoktól a fotóktól, mikor egy fekete-fehér képen, egy udvaron beállítanak egy cigány gyereket sáros arccal, az egyik kezében egy kinyomott szemű Barbie, a másikban zsíroskenyér. Ez már szociopornó. A múzeum, vagy a galéria, ahol ezt kiállítják, egy elitista tér, ráadásul el is adják ezeket a képeket. Szeretném elkerülni, hogy a szalonban borozgatva, intellektuális és kulináris élményektől eltelve szánakozzunk emberek borzasztó sorsán. De van bennem egy alkotói kíváncsiság, egy érzékenység, amit tárgyiasítás nélkül szeretnék bemutatni. Nagyon fontos, hogy ez nem sajnálkozás. Nem akarom se magamat, se mást áldozati szerepben bemutatni. Van egy réteg, ami engem érdekel, de ez nem csak a társadalom perifériája. A 8. kerületben is él sok művész, meg muzsikusok, különböző szubkultúrák, ez egy nagyon nagy mix.

 

Milyen új témákban gondolkodik még?

Szeretném a budapesti, vagy az észak-magyarországi, akár már használaton kívüli gyárépületeket megfesteni. Itt bejön a rendszerváltás története, meg a legújabb-kori történelem. A 8. kerület identitásváltozása is folyamatosan foglalkoztat. Tágabb értelemben érdekel a kelet-európaiság ábrázolása, lehet, hogy a következő 30-40 évem rá fog menni erre. 

 

A 8. kerületben mit lát érdekesnek?

Mindig a művész értő, de zavaros szemével nézek erre; az én szemem egyszerre kamera és projektor, rá is vetítek dolgokat. A megfigyelésem olyan szempontból analitikus, hogy szeretem strukturálni a dolgokat. Maga a rendszer, amit megalkotok, mindig pontos, de nem úgy, mint a tudós embereké, az egy másik precizitás, másik hűség, ahogy egy urbanista vagy egy szociológus áll ezekhez. Ez egy kimeríthetetlen városrész; az ország, és talán Közép-Kelet-Európa egyik legfontosabb szeglete, ahol az elmúlt száz évben rengeteg minden történt. A helynek van egy szelleme. Az sem véletlen, hogy ez a napi politika egyik ütközőzónája. Mindig van itt progresszivitás, sok underground elgondolás és ellenkulturális irányzat itt születik meg vagy kristályosodik ki. Például a 90-es évekbeli hip-hop kultúra. A magyar jazz sok emblematikus alakjának, a muzsikus cigány dinasztiák leszármazottjainak a története is ide köthető. Legendás filmek születtek itt, a Roncsfilmtől a Nyócker című animációig. Szépirodalmi és tudományos művekben is megjelenik, mindenki figyelmébe ajánlom a Nyolcnegyed kiállításmegnyitóján gyönyörű beszédet is mondó György Eszter Köztes terek című nemrég megjelent könyvét. Közben vannak itt színházak, múzeumok, elit oktatási intézmények is. Ez egy termékeny, sokszínű terület, az idő közben lebontott Dzsumbujtól a tisztviselőtelep polgári középosztályáig. Nem egy külön város, nincs lezárva, sem körberajzolva, nem másabbak a tűzfalak, mint a 7. kerületben. Mégis más, mert legendája van. Mémek sokaságát lehet hozzákapcsolni. Borzasztóan szerencsés vagyok, mert amióta rátaláltam erre, nincs alkotói válságom. Nem csak ezzel szeretnék foglakozni, de ha a következő öt évben valamiért nem jutna eszembe semmi, akkor is elég munka lesz megcsinálni, amit a kerülettel kapcsolatban eddig kitaláltam.

Kálvária tér 7. – 2021, olaj, vászon, 72x72cm

Névjegy

Oláh Norbert festőművész a Nógrád megyei Héhalomban nőtt fel, a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett. Festőművész munkájáért megkapta a Gruber Béla-díjat. Július 2-ig látható jellegzetes józsefvárosi épületeket – a Kálvária tértől a Népszínház utcáig –  megörökítő, Nyolcnyegyed című kiállítása az ISBN galériában, utána Bukta Imre meghívására a Mezőszemerei falunapon állítja ki képeit. A Bánki-tó fesztiválon előadást tart A cigányművész szorongása című, az OFF-Biennálén a Tavaszmező utcában bemutatott képzőművészeti permormanszából. Nyáron az Autonómia Alapítvánnyal együttműködve gyerekeknek tart táborokat és workshopokat. 

 

Az interjút készítette: Bálint Orsolya

Legnépszerűbb cikkeink