Szerelmi dráma az alkoholról

Recenzió – Még egy kört mindenkinek, Vertigo Média.

A dán Thomas Vinterberg filmje egyszerre tragikus, örömteli és 2020 legjobb filmje, számos díj mellett a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart is megkapta. Az alkoholizmus ítéletektől mentes bemutatása ettől még erősen megoszthatja a nézőket.

Adott négy barát, akik ugyanabban a középiskolában tanítanak, és különböző okokból nagyjából egyszerre élik meg az életük értelmetlenségét, örömtelenségét, társas magányát. Szellemekként közlekednek a világban, gondolatban mindig máshol járva, mint a jelenben. Mikor a pszichológiatanár javasolja nekik, hogy tegyék próbára a norvég filozófus és pszichiáter, Finn Skårderud elméletét, és tartsák a véralkohol-szintjüket egyenletesen alacsonyan, 0,5 százalékon, mind lelkesen vetik bele magukat a „kísérletbe”. Hiszen Roosevelt és Churchill is elképesztő mennyiséget piáltak, mégis mennyivel jobb vezetők és vagányabb, szórakoztatóbb emberek voltak, mint az antialkoholista Hitler, akit le is győztek. 

Kezdetben minden jól is alakul, a minimális alkoholfogyasztás ellazítja, megnyitja, feltüzeli őket, ami rutinná vált munkájukra és megfeneklett magánéletükre is pozitívan hat. Ám ahogy egyre kevésbé tudnak disztingválni és határt szabni az ivásnak, szembesülnek a folyamatos részegség és kontrollvesztés romboló hatásával az élet minden területén. 

Vinterberg nem ítélkezik hősei fölött, akik mind szerethető, esendő figurák, valójában nem vágynak másra, mint visszatalálni önmagukhoz, nem elvesztegetni az életüket, és megfelelni a család és a munkahely által támasztott elvárásoknak. Persze az alkohol, mint eszköz ehhez, már megoszthatja a nézőket: van, aki az önfeledt boldogságukat látja, ahogy együtt buliznak, pont úgy, mint kamasz tanítványaik, másokban megszólal a vészcsengő, hogy ezt már egy felnőtt, családos embernek nem illik. 

Dánia, ahogy Magyarország is, elég nagy szabadsággal kezeli az alkoholfogyasztást, de itt már felmerül egy szerepkonfliktus is: társadalmilag értékeljük a virtust, az energikusságot, a spontaneitást és a kreativitást, miközben elvárjuk, hogy egy felnőtt (különösen egy tanár) legyen szolid, erkölcsös, visszafogott, kiszámítható. A legtöbb embernek sikerül valamennyire középen maradni, de akkor meg lehet, hogy saját maga számára is unalmassá válik. A túlszabályozott életből a kitörés sem megy finoman, rögtön átesünk a ló túloldalára. 

Ez a film nem fogja a szenvedélybetegeket kijózanítani, nem is az a célja. Mégis biztosan sokaknál betalál, miután a karantén alatt szépen nőtt az alkoholfogyasztás, és talán többen még most is benne ragadtak a Skårderud-elmélet tesztelésében. 

Bálint Orsolya