A Vicces Fej

Pesti Passz – jegyzetek az Európa-bajnokságról.

A Vicces Fej mindig elsőként érkezik. Learatja a babérokat vereség után.

Pedig nem is szereti a futballt. Taszítja a célelvűség, a gyerekes igyekezet: megtermett férfiak kapuba próbálnak tuszkolni egy labdát. A Vicces Fej szerint cirkusz a népnek, ő meg nem gondol magára népként. Kívülálló: megfigyel, elemez. És habár neki ez a versengés – újra meg újra el kell mondania – semmit nem jelent, az igazságérzetének jólesik, ha az erősebb legyőzi a gyengét. Ez jelenti számára a futball igazságát, éppen ami miatt unja: itt minden mérhető. 

A Vicces Fej az önámítást nézi le igazán. Személy szerint nincs miért szégyenkeznie, nem ő skandálta, hogy „Ki a jobb? Magyarok!” – tessék, századszor is kiderült: nem a magyarok a jobbak! Azt hiszi a Vicces Fej, most lehullt a lepel, mindenki látni fogja, hogy az elejétől neki volt igaza. És nem érti, miért nem látják. 

A Vicces Fej a saját logikáját erőlteti a futballéra. Nem tudja, hogy kilencven percig csak a győzelem számít, utána viszont nem számít a győzelem. Hiába elsőként, mindig késve érkezik: értelmezése szerint a meccs csak a végeredményhez szükséges adminisztráció. De mivel a végeredmény pusztán egy adat, a Vicces Fejnek semmilyen öröme nem származik a futballból – hiszen ki az, aki adatokat ünnepel? Győzelem esetén ezért módszeresen félreérti az ünneplés tárgyát, vereség után pedig apátiát vár el. A következetességet kéri számon.

A Vicces Fej a magyar futballra pénznyelő gépezetként tekint, amelynek vereség esetén lelepleződik hibás mivolta. Absztrakciós kényszerében éppen a kézzelfogható nem érdekli: a tizenegy ember küzdelme a másik tizenegy ellen. Pedig ebben a képviseleti drámában rejlik a futball valódi igazsága. Az eredmény csak végtermék. Persze, a tizenegymilliószor tizenegy játékos valóban egy hatalmas (és több kisebb) gépezet része, de a Vicces Fej ahhoz nem elég kíváncsi, hogy megpróbálja megérteni, hogyan is működik ez a gépezet, egyáltalán hol van benne a magyar futball helye, valójában hova dobják – és hova lehetne, kellene, nem kellene dobni – a pénzt; ahhoz viszont túl büszke, hogy ne legyen véleménye róla.

És mert ő ismeri a legkevésbé azt, amit gúnyol, maga a Vicces Fej válik a nevetség tárgyává.

Purosz Leonidasz