Konfliktuskezelés norvég lazaccal

Recenzió az HBO GO által forgalmazott Oslo című filmről.

„Ez egy időzített bomba” – mondta az 1993-as oslói békeszerződés tervezetére Jicák Rabin jogi főtanácsadója, és ma már tudjuk, a törékeny egyezség számos alkalommal fel is robbant. Legutóbb néhány hete tört ki fegyveres konfliktus palesztinok és izraeliek között, többszáz ember értelmetlen halálát okozva. Aki a viszály bonyolult történelmi, gazdasági, vallási vagy geopolitikai hátterét szeretné megérteni, nem ebből a kitűnően dramatizált, Tony-díjas színdarabból forgatott amerikai játékfilmből fogja. Ám a válság emberi oldalát jobban át tudja érezni, mint bármilyen „objektív” tudósításból vagy tanulmányból.

A film szerint azzal sikerült végre egy asztalhoz ültetni az ősellenségeket – és utána még sokszor visszaültetni őket ide –, hogy volt elég grillezett lazac és tejszínhabos gofri, hozzá kávé, tea és konyak. A békét a büszke és makacs államférfiak valójában a pengevillogtató tárgyalások szüneteiben kötötték, együtt vacsorázva, vicceket és családi történeteket mesélve egymásnak. Még azon is együtt nevettek, milyen kár, hogy nem a napfényes Kaliforniába hívták meg őket titkos tanácskozásra, hanem a jeges Oslóba.

A történelemkönyvekbe már oslói békefolyamatként bevonult, kezdetben nem hivatalos izraeli-palesztin találkozók megszervezése ugyanis egy norvég házaspár magánakciója volt, miután életre szóló traumát okozott nekik, hogy Gázában egyszer a háborús pokol kellős közepébe keveredtek, ahol szinte még gyerekek gyilkolták egymást. Mindketten magas diplomáciai körökben forogtak, el tudták érni a fontos szereplőket, és látták, hogy formális keretek közt soha nem fognak tudni megegyezni, annyira köti őket a látszat, és amíg düh és sértettség vezeti őket, nem lehet lényegi kérdésekről beszélni.

A nyilvános kerekasztal-beszélgetés épp látványosan zátonyra futott Madridban, és az amcsikat inkább mindenki ki akarta hagyni az egészből (nem lehet mondani, hogy a film hazabeszélne), így találkoztak végül az Oslo melletti vidéki kúriában. Még itt is nehezen ment az ismerkedés – számos pompásan komikus párbeszéd és színészi bravúr ellenpontozza a helyzet óriási tétjét. Ahogy bővülnek a delegációk, komoly generációs konfliktus is megjelenik a fiatalabb, radikálisabb, változáspárti és a sebeihez ragaszkodó, elsősorban elégtételt akaró idősebb nemzedék közt. A film lehetne tananyag a konfliktuskezelésről, még úgy is, hogy tudjuk, a közel-keleti válságot ott és akkor nem sikerült kezelni. De ők először reményt adtak arra, hogy ez valaha is feloldható.

Bálint Orsolya