Erdős Virág: csak akartam mondani

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Erdős Virág versét, a szerző bevezetőjével.

AquaPhone

Esztergom és Párkány-Štúrovo, a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Köztársaság közt az ötvenes években nem volt híd. A Mária Valéria híd három középső pillérét ’44 karácsonyán a visszavonuló német csapatok felrobbantották, és az újjáépítésre egészen az ezredfordulóig várni kellett. A Duna két partja közt sokáig hajójárat sem közlekedett, és a szigorúan ellenőrzött határfolyón csónakkal is csak ritkán lehetett átkelni.

Az elszakított családok, rokonok és ismerősök a táj különös akusztikáját hívták segítségül, ha beszélgetni szerettek volna egymással. Ha ugyanis szélcsendes időben lementek a folyópartra, és a víz fölé hajoltak, akkor egy sajátos fizikai jelenségnek köszönhetően a hangjukat a túlsó parton is tisztán lehetett hallani. Hosszú-hosszú éveken át a legkülönfélébb híreket, titkokat és üzeneteket vitte a Duna egyik partjáról a másikra a víz.

Ennek a politikai határokkal és természeti akadályokkal dacoló elnémíthatatlan kapcsolatkeresési vágynak állít emléket a párkányi AquaPhone Fesztivál, amelynek megrendezésére idén nyáron – ha csak a koronavírus-járvány közbe nem szól – immár tizenötödik alkalommal került volna sor.

A fesztivál megálmodója a párkányi születésű, de már évtizedek óta Svájcban élő Karol Frühauf és felesége, Hanneke Frühauf. Karol – vagy ahogy bájos magyarsággal megírt és békebeli derűt sugárzó e-mailjeiben nevezi magát: „Karcsi” – évről évre felkér egy magyar, egy szlovák és egy német anyanyelvű írót, hogy írjanak a témához kapcsolódva egy-egy rövid, párbeszédes formában előadható szöveget. Magyar részről az elmúlt években olyan neves íróknak és költőknek jutott ez a feladat, mint például Tolnai Ottó, Parti Nagy Lajos vagy Varró Dániel. Az írások alapján a fesztivál központi eseményeként többnyelvű, zenés performansz készül, amelyet speciális hangtechnikai megoldások segítségével a Duna két partjáról, és a párkányi hídról is követni lehet.

Idén magyar részről engem ért a megtiszteltetés, hogy megírhattam az előadás alapjául szolgáló szöveget. Magára az eseményre azonban sajnos már nem került sor: sok más fesztiválhoz hasonlóan 2020-ban az AquaPhone Fesztivál is elmaradt. De ami késik, nem múlik: ha a glikoproteinek és a nukleokapsidok is úgy akarják, akkor 2021. június 5-én, Párkányban, a tizenötödik AquaPhone Fesztiválon számos egyéb program és előadás mellett ez a szöveg is hallható lesz.

csak akartam mondani

                              AquaPhone Fesztivál, 
                              Párkány, 2020-’21

itt vagy?... hahó! ... hahó! ...ott vagy? 
hallod?... hogy én?... hallom!
csak akartam mondani, hogy... 
tartsam? oké! tartom!

csak akartam mondani... de 
megszakadt a... neked is?
van is egy kis bűntudatom... 
és neked? ... hát, lehet is!

el akartam mondani... csak 
sose volt rá alkalom.
hol a forma formálódott 
bennem, hol a... tartalom...

el akartam mondani, csak
azt hittem, már nem érdekel.
közeledni próbálok, de
félek, hogy már nem érlek el.

el akartam mondani, de
te mindig szaladsz.
sose tudom, merről jössz majd, 
és meddig maradsz...

el akartam mondani, de
úgy voltam, hogy: ráérünk!
olyan hosszú... olyan széles,
amíg innen... átérünk...

el akartam mondani, de
nem jött ki a lépés.
túlságosan békés volt az egymás
mellett élés...

el akartam mondani, csak
elveszett a számod.
ott volt már a nyelvemen, de
lakat volt a számon.

el akartam mondani, de
nem volt rá szavam.
pedig azért... hogy is mondjam...
mégis jobb, ha van...

el akartam mondani, de –
á, már nem is fontos!
akartam, és mégse mondtam. 
ez van. így a pontos.

el akartam mondani, de
tudod, milyen bonyolult!
épp kiderült volna, mikor
megint újra beborult...

el akartam mondani, csak
azt hittem, hogy van még idő.
meg akartam kérdezni, hogy 
mennyi, de már nem volt kitől.

el akartam mondani még 
mielőtt... leszáll az éj,
és elúszik minden, mint egy
sziszifuszi dinnyehéj...

és a legeslegutolsó 
szalmaszál is tova ring...
és a vak sors rendezi el 
lustán... folyó... ügyeink...

el akartam mondani, csak
túl nagy volt a távolság.
kellett volna egy nagy... bömbi? 
á, csak egy kis bátorság.

el akartam mondani, de
úgy éreztem: szétszakadok.
évszázados sérelmek és
dühök, dacok, indulatok...

te ott... én itt... most őszintén: 
nem sok volt az esélyünk!
úgy éreztem... ne nevess ki!... 
hogy más nyelvet beszélünk.

akármilyen „túlon túl”,
és „várva várt”,
és „legesleges”,
el akartam mondani, de
féltem, hogy már felesleges...

féltem? inkább rettegtem a 
feneketlen csalódástól,
nem reméltem sok jót holmi 
áthidaló megoldástól...

el akartam mondani, csak
volt az a dolog.
fennakadtam rajta, mint a
halban a horog.

vergődtem! és azóta is: 
egész lényem tátog!
el akartam mondani, de... 
nem sikerült, látod!

el akartam mondani, de
elsodort az ár.
katasztrófa? nem éppen, de
azért mégis kár...

béna kacsa – minden ember. 
reklamál, hogy nincsen párja,
áll az idő partján, és csak
várja, várja, várja, várja...

hápog jobbra-balra, próbál 
erre-arra hahózni,
beszélni a levegőbe... 
folyóvízzel telózni...

sikerülhet?... reménytelen. 
azért mégis... talán... hátha...
elmosni a határokat,
átcsörögni... odaátra:

„Haló-haló, mi a helyzet 
minálatok-tinálunk?”
„Locsi-bocsi, le kell tennem,
na cső, majd még dunálunk!”

*

ha? [ - ] hallod? hallgat a mély. 
hosszú hídon két alak.
te a pillér, én a párkány,
tartasz, és én tartalak...

itt... és most... és ettől – eddig. 
hát, jó. majd még kereslek.
csak akartam mondani, hogy... 
na. szóval, hogy: