Orbán Balázs: Ne essünk a mulasztás vétkébe!

A Pesti Hírlap frissen megjelent, ingyenes hétvégi kiadásából adjuk közre Orbán Balázs publicisztikáját.

Hiába vált a kelet-közép-európai rendszerváltoztatások után egyre elfogadottabbá az a neoliberális nézet, miszerint nincs szükség erős államokra, az elmúlt évtizedek tapasztalata éppen azt mutatja, hogy ennek az ellenkezője igaz. Ráadásul az ezen évtizedek alatt lezajlott államépítési folyamatok kívülről vezéreltek voltak, egyet jelentettek a liberális demokrata modell exportjával, főként az Egyesült Államok iránymutatása mellett. Az erős állam szükségszerűsége azonban nemcsak régiónkban, de az USA-ban is felmerült: maga a neoliberális felfogás egykori fő szószólója, Francis Fukuyama hajtott végre óriási pálfordulást a 90-es évek eleje és a 2010-es évek között, eljutva a „Történelem végétől” az erős állam szükségességének hangsúlyozásáig a Politikai rend és politikai hanyatlás című művében.

Nem elég azonban az erős és hatékony állam fontosságának felismerése, az államépítés csak a sajátos nemzeti jellemzők figyelembevétele mellett lehet sikeres. Ahogyan Babits Mihály éles szemmel megállapította, egy állam akármilyen mintát vegyen is át, nem lehet sikeres, ha a minta nem illeszkedik az adott országhoz, mert a túlzott mintaátvétel leszoktatja a polgárokat és az elitet a gondolkodásról, ahogyan ez meg is történt térségünkben és Magyarországon 1990 után. Ráadásul ez nemcsak a rendszerváltoztatás időszakára igaz, hanem a magyar történelem előző több száz évére is. Mivel Mohács után Magyarország önállósága megszűnt, a magyar elitnek nem volt rá lehetősége, hogy a sajátos magyar államiságról gondolkodjon, mivel annak előfeltétele a szuverenitás megléte lett volna. A magyar mintaátvétel közelmúltbeli sikertelenségét mindezen felül a liberális demokrácia államszkeptikus jellege is fokozta, amivel együtt járt a nemzeti érdek létének a tagadása.

Magyarországon a 2010 utáni kormányzás alapvetően azt a célt tűzte maga elé, hogy új, sajátosan magyar alapokra helyezze az államépítést. A stratégiaalkotáshoz tudnunk kell, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. A magyar stratégia így arra is keresi a választ, hogy a társadalom miként vélekedhet önmagáról, mit gondolhat az emberről, és végezetül saját történelmi tapasztalatai alapján mit gondol magyar sikernek.

Ehhez azonban ismerni kell azt a sajátos nemzeti karakterkészletet, ami a magyarokat jellemzi. Ezeréves történelmünk során számos külföldi utazó, diplomata, író, tudós fordult meg a Kárpát-medencében, akiknek beszámolói érdekes tükröt tartanak elénk, és igen markáns jegyeket rajzolna ki a magyar nemzeti karakterrel kapcsolatban, amelyek a parasztoktól a köznemeseken át egészen a főurakig szinte minden társadalmi rétegben megtalálhatók voltak. Ezeket is figyelembe véve kísérelték meg a magyar eszmetörténet olyan nagy alakjai, mint Szekfű Gyula, Ravasz László, Bibó István, Klebelsberg Kunó, vagy éppen a már említett Babits megérteni és leírni a magyar karaktert.

Mindebből pedig leszűrhető néhány fő karakterjegy. Például a magyarok szabadságszeretők, de általában csak akkor lázadnak, ha saját jogaikat veszélyben érzik. Vitézek, de csak ha az ország védelméről van szó, hódításra nem törekednek. Az eszmékből is inkább a sajátot, de legalábbis a saját képükre formáltat szeretik, ahogyan azt a magyarországi reformáció nemzeti jellege is jól megmutatta. Ugyanez igaz minden kívülről érkező kulturális hatásra, amelyek az ország sajátos helyzeténél fogva nyugatról és keletről egyaránt érkeztek: csak a helyi viszonyokhoz idomítva volt hajlandó átvenni ezeket a társadalom. A kettősség azonban nem szorítkozik csupán a földrajzi elhelyezkedésre: a magyar társadalom egyszerre megosztott és egységes. És végül az is leszögezhető, hogy az államalapítás óta a magyar politikai gondolkodás legfontosabb keretét a kereszténység jelentette. Mindebből világosan kitűnik, hogy bárkinek, aki államépítési terveket dédelget, érdemes észben tartania e sajátosságokat.

Ami pedig jelentős és örvendetes változás az elmúlt közel öt évszázadhoz képest, hogy Magyarország számára mostanra minden feltétel adottá vált ahhoz, hogy valóban önállóan alkothasson stratégiát. Az eljövendő nemzedékek minden energiájukat a sajátos magyar jövő tervezésére fordíthatják ahelyett, hogy a magyar állam szuverenitásának visszaszerzéséért kellene küzdeniük. Az ilyen kegyelmi állapotnak tekinthető helyzetek olyan lehetőséget jelentenek egy ország történelmében, amivel nem élni felér egy vétkes mulasztással. Igyekezzünk hát ne vétkezni.

A szerző a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára.

(A lapunkban megjelenő publicisztikai írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.)