Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Orbán Balázs: Taps és nevetés, akkor és most

Pesti Hírlap

Létrehozva:

A Pesti Hírlap frissen megjelent, ingyenes hétvégi kiadásából adjuk közre Orbán Balázs publicisztikáját.

A parlamenti ülésszak vége felé közeledve érdemes számot vetni a mögöttünk hagyott időszakkal. Már csak azért is, mert a magyar Országgyűlés mint a szuverenitás legfőbb letéteményese még mindig az ország legfontosabb közéleti vitáinak színhelye. S talán még több is ennél: a parlament falai között kicsiben leképeződik a nemzet lelki alkata.

De vajon visszatükröződik-e az egykori miliő a mai magyar parlamenten? Fellapozva az 1867-es kiegyezés utáni Országgyűlés anekdotáit, úgy tűnik, nagyon is. Akkor sem volt másképp, mint most: stabil, tömbszerű kormányoldal, erős miniszterelnökkel, aki magabiztosan navigál, miközben a kormánypárttal szembeni töredezett ellenzék nem válogatott az eszközökben, hogy felhívja magára a figyelmet, aminek gyakran a megszégyenülés és hangos nevetés lett a vége. Az elmúlt időkben sokat olvasgattam ezeket a régi parlamenti történeteket. Alább, három pontban szedtem össze a maiakhoz kísértetiesen hasonlító eseteket:

1. Vastapssal a demagógia ellen

Emlékezetes pillanata volt a mostani ülésszaknak Szabó Tímea felszólalása és a rá adott kormányzati válasz. Szabó képviselőasszony azt nehezményezte, hogy a kormány a határontúli magyar közösségeknek juttatott a járvány elleni védekezéshez szükséges eszközöket, mire a kormányoldalon hosszú, ütemes tapssal fejeztük ki, hogy mennyire egyetértünk a döntéssel. A képviselőasszony beszédideje eközben lejárt, így nem volt alkalma bocsánatot kérni – sajnos később sem tette meg. Akciója annyira visszaütött, hogy még napokkal később is kénytelen volt magyarázkodni, hogy ő nem a határon túli magyaroktól sajnálja a védőfelszerelést. Miközben pontosan ez volt a mondanivalójának lényege. A mostani kormánypártok módszere, azaz a taps és nevetés mindezzel együtt nem előkép nélküli. Az első dualizmuskori országház megalakulása sem volt zökkenőmentes. Több ellenzéki érzületű magyar város tagadta meg a felelős kormány döntéseinek végrehajtását. Mikor a kormánypártok ezt szóvá tették, az ellenzéki Csemátony Lajos vette védelmébe jogszabálysértést, s az ellenzéki városok esetleges megbüntetését vizionálta (egyébként ez is egy párhuzam). Ekkor a kormánypártok hangos szintén nevetéssel és tapssal válaszoltak a felszólalásra. Mint ahogyan napjainkban sincs így, az akkori ellenzéki félelmek sem igazolódtak be. Nem büntettek meg nagyvárosokat, s a dualizmus utáni kormányok a modernkori Magyarország legsikeresebb korszakát alapozták meg működésükkel.

2. Az újoncok köszönik az aggódást, de ők bevonulnak

Visszatérő vitája volt a dualizmus korának az újoncmegszavazás kérdése. A kor rendszerellenzéke nem támogatta a közös hadsereg felduzzasztását. A helyzet azonban úgy állt, hogy a XIX. század második felében már minden nagyhatalom igyekezett felduzzasztani a hadseregét, az európai feszültség már akkor érzékelhető volt, így az újoncok megszavazása volt az egyetlen járható út. Még akkor is, ha ez a Monarchia közös hadserege, nem pedig önálló magyar honvédség volt. De a lényeg, a mostani magyar kormány is fontos feladatnak tartja a hadsereg fejlesztését, s így a toborzást is. Ez a törekvés a koronavírus gazdasági kárainak enyhítésében is visszaköszönt: részben az önkéntes tartalékosképzés felpörgetésével igyekezett a kormány segíteni az állásokat elveszett polgárokon. Ez ellenzék persze hevesen kritizálta a lépést. Friss hír, hogy a terv egyébként bejött: a járvány kezdete óta megduplázódott a honvédségbe jelentkezők száma, akik így, kiképzésük idejére is fizetést és egyéb juttatásokat kaphatnak.

3. Beragadt fővárosi fejlesztések

Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a főváros fejlesztése csak ma okoz éles vitákat. 1872-ben nem kisebb személyiség, mint maga Jókai Mór tette szóvá az épp egyesülés előtt álló városok, azaz Óbuda, Buda és Pest áldatlan állapotait. Kétségtelen előnye van annak, ha felszólaló honatya egyben tehetséges író: Jókai felszólalását ugyanis általános derültség övezte a tisztelt házban. Az író maró gúnya mentén szem nem maradt szárazon:„ Vízvezetékünk vize elromlott, nem volt iható, összehívták a szaktudósokat, ezek elővették a górcsöveket, retortákat, astrolobiumokat, (Általános nagy derültség.) megnézték, megmérték, tanakodtak rajta, hogy a víz rossz. De hogy mi a baja? Azt nem tudják. (Általános nagy derültség.) Ennyit én is tudok.” Nem nehéz Jókai helyzetértékelése és a mai viszonyok között felismerni a párhuzamot. Bár Budapest mostani vezetése valóban megállapította, hogy a Lánchíd felújításra szorul, mégsem sikerült a cselekvés útjára lépni: továbbra sem írt ki tendert a főváros a híd felújítására, noha a szükséges források rendelkezésre állnak. Jelen állás szerint talán majd augusztusban. Jó lenne azért tenni is valamit!

A helyzet tehát változatlan. A kormány a helyén, teszi a dolgát, az ellenzék viszont nem a kormány, hanem a teljes politikai rendszer ellenzéke kíván lenni, csakúgy mint a dualizmus korában. Ez azonban – mint egykor, most is – túl nagy feladat, s egyben felesleges vállalás. A nagy erőlködés pedig oda vezet, hogy értelmes érvek híján, túlfűtött erőlködés közepette nevetségessé válik. Marad tehát a taps és a nevetés.

A szerző a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára

(A lapunkban megjelenő publicisztikai írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.)

Legnépszerűbb cikkeink