„Ne kritikát olvasson!”

A Nemzeti Színház igazgatóját, Vidnyánszky Attilát kérdeztük színháztörvényről, a színházak közti szolidaritásról, a Nemzeti Színház feladatáról, Trianonról és arról, miért mutat be olyan kevés kortárs szerzőt a teátrum.

– Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója rótta fel nemrég a színháztörvénnyel kapcsolatos tüntetés kapcsán, hogy nincs színházszakmai szolidaritás. Ön is így érzi?

– Szerintem pedig van. A Madách téri demonstráció esetében nem beszélhetünk szakmai tüntetésről. Három színház meg az alternatív színházak csoportja eldöntötte, hogy tüntet, miközben a színházak 90 százaléka szerint ez nem helyes, mert ahol politikusok lépnek fel, az nem szakmai tüntetés. Meggyőződésem, hogy sokan azért nem mentek el a tüntetésre, mert azt politikailag motivált és manipulált félinformációk alapján szervezték. Úgy állították be magukat, mintha az egész szakma nevében szólnának. Amíg a megszólalásokból áradó gőg nem szűnik, addig esély sincs normális dialógusra. Valószínűleg az fáj Mácsainak, hogy csak három színház ment el, és nem huszonöt. Lehet, hogy az a huszonöt nem ért vele egyet. Nézzék meg, mit művelt a liberális sajtó Eszenyi Enikővel, amiért nem vett részt a tüntetésen. A liberális szemlélet szerint sokféle gondolat lehetséges, mégis azt éljük meg, hogy aki mást gondol, azt megbüntetik. De szerencsére már nem azokat az időket éljük a színházi szakmában, hogy csak egyet lehet gondolni. Már nem kell egyfelé igazodni.

– De mintha a decemberben megszavazott színháztörvény is ezt tenné: több támogatáshoz jut az az intézmény, amelyik a jelenlegi vezetésnek tetsző darabokat játszik.

– Egyetlen támogatás összegét sem lehet még pontosan tudni. Egyetlen döntés sem született meg, hiszen még nem ült össze a bizottság. A rendszer lényege, hogy megszüntesse a támogatások anomáliáit, az aránybeli különbségeket. A minisztérium most tárgyal a jelenlegi fenntartókkal, hogy milyen finanszírozási formát választanak: maguk tartják fenn a színházat, közös fenntartást szeretnének, vagy átadják az intézményt a minisztériumnak.

– A legutóbbi bemutatójukról, Örkény Macskajátékáról szóló kritikát a Színház című folyóirat grafikákkal volt kénytelen illusztrálni, mert ön nem adott azokból a jelenetfotókból, melyeket közpénzből készített a színház. Mi volt ennek az oka?

– A Színház folyóirat főszerkesztőjével, Tompa Andreával van egy régóta tartó vitánk. Ő mindent elkövetett, hogy külföldön befeketítsen, amikor átvettem a Nemzeti Színházat. A magyar politikai helyzetről is torz képet közvetít, tévesen informál. Írásait, a lap irányultságát politikailag elfogultnak és éppen ezért szakmaiatlannak tartom. Ehhez nem kívánok asszisztálni. Minden premierünk előtt tartunk fotóspróbát, amire számtalan orgánum fotósa eljön, jöhet a Színházé is. Készül nagyon sok kép, amiből válogathat a folyóirat.

– De beletartozik az ön kompetenciájába, hogy megtagadja a fotók használatát?

– Teljes mértékben! Az intézmény jóhírének védelme elsődleges igazgatói feladat. Ha tudom azt, hogy egy orgánumnak ellenséges a hozzáállása, ha megkérdőjelezi a Nemzeti Színház létjogosultságát is, számomra az a lap nem létezik mint szakmai fórum. Én nagyon szeretném, ha a szakma őszinte lenne magához, és nem hazudna. Egymás közt a nagy többség felháborodottan fogalmaz a színházi kritika kapcsán. Elfogadhatatlannak tartom, hogy mást mondunk egymás közt, és mást a nyilvánosság előtt. Nyolc-tíz éve nem olvasok kritikát, most a fiam kapcsán kezdtem el újra. Gazemberség, ahogy őt is pusztítják, és nem szuverén alkotóként kezelik, és az én kultúrpolitikai működésem rá is árnyékot vet.

– Kiket takar ez a többes szám?

– A Kritikusok Céhéhez tartozó társaság nagy részét. Ezek az emberek semmit sem tettek a színházi szakma épüléséért, sőt megosztották a közösséget. Semmi sem jogosítja fel őket, hogy ilyen hangnemben írjanak.

– És ha én mondjuk laikus olvasóként színházkritikát szeretnék olvasni, mit ajánl?

– Azt, hogy ne kritikát olvasson! Menjen színházba, háborodjon fel, fanyalogjon vagy rajongjon őszintén. Legyen elfogult vagy méltányos. De döntse el maga! Csak a nézői visszajelzésnek van hitele. Az viszont szent. A nézőnek mindig igaza van!

– Az viszont továbbra sem világos, hogy ha önnek a Színház folyóirat kritikája nem releváns, és nem ad hozzá fotót, ám attól még a kritika megjelenik, akkor mi értelme volt az akciójának?

– Az, hogy nem asszisztáltam valamihez, amivel nem értek egyet. Ezzel a gesztussal ezt üzentem.

– Egyéni stílusát, az ön által „költői színháznak” nevezett színpadi nyelvet miként tudja alkalmazni a Nemzeti Színházban rendezett előadásaiban?

– Szimbólumok, metaforák mentén fogalmazó színházi nyelv ez, amelyben a zenének, a látványnak, a mozgásnak a szóval egyenrangú szerepe van. Mindez erősen kötődik ahhoz a gondolathoz, hogy az előadás ünnep. De arról is szól ez, hogy az élet valóságát, annak bugyrait nem önmagáért tárjuk föl. Számomra kevés, ha újra és újra azzal szembesítenek, hogy az ember kicsinyes, bűnös, szerencsétlen véglény. Hitem szerint az ember több ennél. A rendezéseimben is valamifajta út felé próbáljuk terelni a gondolatainkat, érzéseinket. A pusztán az agyat, az intellektust bombázó rideg színház, amely minden áron tanítani, okítani akar, amely nem érinti meg a szívet és a lelket, nagyon távol áll tőlem. Nem hiszem, hogy ez a fajta művészet komoly hatást tud gyakorolni a társadalomra. A gyerekeim nevelését szoktam felhozni példaként: ha mindig csak azzal szembesítem őket, milyen rosszak, attól nem lesznek jók. Az én színházi felfogásom reményeim szerint abból a horizontális létből, amelyben élnünk adatik, fölfelé mozdít bennünket. Az elmúlt két-három év nagy eredménye, hogy a Nemzeti Színház társulata megtanulta ezt a nyelvet, ma már közösen beszéljük.

– Ha már a gyerekeit említi. Fia, ifj. Vidnyánszky Attila igen sikeres és tehetséges színész, rendező. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy kettejük színházfelfogása merőben különböző. Nem szoktak ebből konfliktusaik lenni?

– Szerintem egyáltalán nem különböző a felfogásunk. Ha megnézik az általa rendezett A nagy Gatsby-t a Vígszínházban, vagy a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című Arany Jánosról szóló előadását, láthatja: tele van hittel, reménnyel. Jól látszik, hogy azon az iskolán nőtt fel, amelyet a beregszászi társulatommal alakítottam ki. Nem is csoda, hiszen ő is ott élt ebben a közösségben. Előadásainak lelkisége, gondolatisága is nagyon közel áll hozzám. Hál’ istennek megvan benne az ifjúkori lázadó attitűd, amit nagyon jó látni, mert viszi előre az embert, miközben azt is örömmel látom, hogy a helyén van a szíve és az esze. Az is rendjén van, hogy az élet bizonyos kérdéseiről mást gondolunk. Jó nagyokat szoktunk vitatkozni. A feleségem mindig mondja, hogy jó, ha van egy plusznapunk karácsony előtt, mert akkor megtörténhetnek ezek a kisülések, és aztán tudunk közösen, meghitten ünnepelni. Szerencsére most megvolt ez a nap.

– Idén fogják bemutatni az ön rendezésében Wass Albert Tizenhárom almafa című regényének színpadi változatát. Miért épp erre a műre, illetve Wass Albertre esett a választása?

– Trianonról beszélni Wass Albert hangján azért jó, mert ahogy neki fájt Trianon, ahogy ő sikítani, ordítani, szomorkodni tud az igazságtalanság kapcsán, úgy senki más. A Tizenhárom almafa azért különleges, mert az összes többi művéhez képest is sokkal egyértelműbb, hogy Trianon nemcsak tragédia, hanem egyfajta hitforrás is. Olyan sűrűsödési pontja ez a magyar történelemnek, amelynek feldolgozása nélkül nem lehet ép az önismeretünk. Ha higgadtan, őszintén, nem gyűlölködve, nem egymásra mutogatva, mindig a másikat hibáztatva foglalkozunk vele, időről időre újra tudjuk magunkat fogalmazni. A trianoni nemzedék rendkívül sötéten látta a jövőt, és lám, száz év múltán is vagyunk. A darabbéli székely Mózsi történetének kulcsa éppen ez, ennek a népnek az életre ítéltettsége. Szeretném, ha ennek a derűje is áthatná majd ezt az előadást.

– Mégis azt hallani egyesektől, hogy Wass Albert mellőzött szerző. Ön is így érzi?

– Bizonyos történelmi vagy politikai, vélt vagy valós cselekedetei alapján meg van bélyegezve. Emiatt mellőzött, ugyanakkor nehéz nem tudomást venni róla, mert rendkívül népszerű, olvasott szerző. Ebben az országban nagyon sok embernek fáj Trianon, és aki ezt a fájdalmat meg akarja szólaltatni, Wass Albert sok művében megtalálja hozzá a szavakat.

– Miért tartja fontosnak, hogy egy budapesti színház Trianonnal foglalkozzon?

– A Nemzetinek foglalkoznia kell a nemzet sorsát, életét, jelenét és jövőjét meghatározó nagy témákkal. A holocaust, az első világháború és ’56 emlékére már készült előadásunk. Trianon is ebbe a sorba tartozik, a százéves évforduló pedig jó apropó. Örülnék, ha minél több színház foglalkozna a témával, ha sokféle előadás születne.

– Viszont érezhetően kevés darabot játszik a Nemzeti kortárs szerzőktől. Az új, tehetséges írók felkutatását nem érzi missziójának?

– A Nemzeti Színház feladata egy stabil repertoár felépítése és működtetése. Ennek a fele a magyar, fele a világirodalom klasszikusaiból áll. Nagyon régen nem volt ilyen: egyszerre van műsoron a Csongor és Tünde, a Bánk bán és Az ember tragédiája. Különlegesség, hogy Örkény két művét, a Tótékat és a Macskajátékot is játsszuk. Emellett természetesen feladatunk, hogy új szerzőket és szövegeket mutassunk be. A tavalyi év nagy felfedezése volt Döbrentei Sarolta, akinek Sára asszony című darabját szereti a közönség. Január elején volt Berettyán Nándor A súgó című darabjának a bemutatója. Itt hever az asztalomon most is jó pár szöveg, hetente kapok négy-öt újat. A mennyiséggel nincs is baj. Úgy látom, hogy a kortárs magyar drámák színre állításával igazgató kollégáim is küzdenek…

– Az ön kinevezése 2023-ig szól. Mit tervez 2024-től?

– 2023-ban lesz tízéves a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM, a névadó születésének 200. évfordulóját ünnepeljük. Szeretnénk ezt összekapcsolni a Nemzetközi Színházi Olimpia Budapesten történő megszervezésével. Magyarországi kőszínházként elsőként a Nemzeti vett részt a világszínháznak ezen a legnagyobb szabású rendezvényén tavaly ősszel Szentpéterváron. Nem döntöttem még a folytatásról, nem tudom, mennyi idő adatik számomra a Nemzeti élén. De bárhogyan is alakul, sok tervem van.

Svébis Bence