Himnusz

Pesti Passz – jegyzetek az Európa-bajnokságról.

Állni vagy nem állni: az itt a kérdés.

Nincs recept.

1

Egy nyitómeccsen felállni, az jó. Fájós térddel, vigyorogva-zsörtölődve, na tessék, here we go again. Feltápászkodni a tűző napon. Tízezer reménykedő, bizonytalan hang üvölti: Isten, áldd meg a magyart. Egy képernyőnek. Persze, látjuk magunkat kívülről is, olyannak akarjuk látni, aki nem látja magát. Feloldódni a tömegben, az munka. Ha sikerül, szórakozás.

A törzshelyen is jó. Ventilátor berreg, kinyomták a kedvünkért a zenét. Itt senkit nem érdekel a foci, csak mi ülünk feszült csendben, három szakértő. A teraszon hülyeségeket beszélnek. De hát mi nem hülyeség ilyenkor? Nem állunk fel, jólesik, hogy nincs felhajtás, nem is bírnánk idegekkel. Tőmondatokban drukkolunk.

Az is jó, ha gúnyolódnak rajtunk. Azért is beleállni. Nem magyarázni, hogy nem azért, mert mi vagyunk a jobbak, hanem… Felállni, és nyomni teli torokból, sőt kezet a szívre bosszantásképp. Akkor sem veszitek el tőlünk. Nincs hatalmatok felettünk.

Félelemből állni fel, az rossz. Hogy ki ne lökjön magából a tömeg. Magunkra haragudni. És azokra, akik megmondják, hogyan kell magyarnak lenni. Azokra, akiknek elmegy tőle a kedvük. Magyarázni újra meg újra.

2

Egyedül felállni, az először rossz.

Nem virtuskodásból, csak azt hittem, felállnak a többiek is. Marosvásárhelyi kocsma, a német–magyart néztük. Pont nem olyan társaság. Nincs jelentősége, tényleg nincs recept. De akkor már nem lehetett visszaülni. Megszólalt, hogy Isten, áldd meg a magyart, közben kihoztak egy chicken nuggets-t. Diszkréten jeleztem, hogy az enyém.

Egyedül állni, az nevetséges és felemelő.

Purosz Leonidasz