Bizottságosdi

Száz napon is túl vagyunk már, kényelmesen befészkelhette új helyére magát a fővárosi városházán a koalíciós madárcsalád. Nem lesz könnyű dolga, nincs igazi közigazgatási tapasztalata, egyelőre az elképzeléseiről se tudunk sokat. Az elmúlt kilenc évben (vajon ugyanolyan kommunikációs panellé válik majd, mint az elmúltnyócév?) a központi kormányzat szinte teljesen lecsupaszította az önkormányzatiság lényegi elemeitől a település-igazgatás rendszerváltás után kialakult formáját. Magyarán: elvette a kórházait, az iskoláit, és alig-alig hagy valamit a településeken az ott megtermelt adóforintokból.

Otthagyta az önkormányzatoknál viszont a kultúrát. Mindez Budapesten egész nagy biznisznek tűnik, csak úgy röpködnek a milliárdok. Ez jó hír, homogén politikai viszonyok közt kisebb-nagyobb megalkuvásokkal működött is a rendszer az elmúlt évtizedekben.

Valaki viszont elmagyarázhatná, hogy is állunk most. Az utóbbi években elhalványult érdeklődésünk az önkormányzati választás eredményének köszönhetően egy kicsit végre újraéled. Jó lenne tisztán látni.

Egyelőre annyit tudunk, hogy a kormánypártok hirtelen arra a felismerésre jutottak, hogy, ha ők adják a mi pénzünket a színházak üzemeltetésére, akkor beleszólást kérnek az igazgató kinevezésébe is. Eddig jó volt, ha a kormánypárti többségű önkormányzatok politikai kinevezettei vezették a teátrumot, most ezen változtatni kell. Az ellenzéki többségű főváros persze megtartaná a régi rendszert, mert akkor ő nevezheti ki a saját választottját, a pénz meg jön, ahogy eddig is. Ez most változott, és lesz egy vegyes bizottság, benne minisztériumi és önkormányzati politikai kinevezettekkel, akik döntenek az igazgatói pályázatokról. Borítékolható, hogy a grémiumban többségben lévő oldal nevezheti ki a direktort. Vagyis, mégse, mert egy újabb politikai, sőt politikusi testület, a fővárosi közgyűlés dönt az új igazgatók személyéről. Itt pedig az ellenzék van többségben. Az már biztosnak tűnik, hogy ez a helyzet valami fantasztikus színdarab alapjául szolgál majd, amelyben a szereplők kivétel nélkül politikusok vagy a politikai oldalak felé elkötelezett öreg motorosok. A döntés nem a szakma, nem a közönség kezében van, sőt a kinevezett szereplők nem is kockáztatnak semmit, nem szabadok a döntéseikben, nem függetlenek a politikától.

Kár, hogy eddig egyik választás sem késztette a politikusokat arra, hogy olyan kulturális közeg megalkotásában legyenek érdekeltek, ahol az ő szerepük lényegtelenné válik. Pedig arra lenne szükség. A darabnak nem róluk kéne szólnia.

Németh Vova