Taposóaknának hinni a kockakövet

Mit tennél, ha menekülnöd kéne, és az lenne a tét, hogy meghalhatsz, vagy elszakadhattok egymástól a gyerekkeddel? Miközben ő még csak két éves. Pósa Lilla a 168 óra friss számában arról ír, amikor mindez a valóság.

„Még soha életemben nem remegett úgy a kezem, mint amikor Vira hátára írtam a nevét, a születési dátumát, a lakcímünket és két telefonszámot”, meséli Olekszandra Makovij. A Szasának becézett festőművésznő kislányának hátára írta tollal a legfontosabb adatokat, mielőtt elmenekültek az orosz támadás elől a kijevi otthonukból. A legrosszabb esetre készült fel, arra, hogy elveszíthetik egymást. Viráról, a kétéves kijevi kislányról készült kép bejárta a világot.

A 33 éves Szasa és férje már az első rakéták becsapódása előtt eltervezték menekülésük útvonalát, még ha akkor olyan hihetetlennek tűnt is, hogy az oroszok megtámadják az országot, és rakétákkal, nehéztüzérséggel fogják lőni a Dnyeper-parti fővárost. Aztán Február 24-én hajnalban hatalmas robbanásokra ébredtek. Szavak nélkül is értették egymást a férjével: kitört a háború, muszáj elhagyniuk Kijevet. 

Szasa Vira szobájába rohant, sírva szorosan magához ölelte a kicsi lányt. Vira zaklatott lett, mégis ösztönösen játéknak vélte a háta bőrén kanyargó tollat: „Anya, az ábécét rajzolod rám?”, kérdezte. Szasa alig bírt írni, úgy reszketett, de „azt mondtam neki, hogy igen, rajzolok a hátára”, emlékszik vissza a 168 órának adott interjúban. „A gondolat, hogy elveszíthetem Virát, karnyújtásnyi közelségbe került. Iszonyatos volt.”

Az azonosítás sajátos ötleteit a háború előtti napokban osztották meg egymással kisgyerekes anyukák különféle világhálós csoportokban. „Ha meghalnék vagy elszakadnánk egymástól és más megtalálja, legalább tudják a nevét és néhány adatot. Nem akartam, hogy ha a legrosszabb bekövetkezik, akkor később ne tudja, ki ő, honnan jött és kik a szülei”, kapaszkodott a kényszerű találékonyságba az édesanya. A lánya hátára írt adatokat azonnal lefotózta, de csak hetekkel később osztotta meg a neten, amikor már biztonságban voltak. 

Még korábban megbeszélték néhány rokonnal, hogy náluk húzzák meg magukat, ha valóban kitör a háború. Előre összecsomagolták a legfontosabb dolgokat, valamint a szükséges iratokat és vártak. „Amikor útnak indultunk, az járt a fejemben, hogy hátra kell hagynunk az életünk egy részét. Rázártuk az ajtót a múltunkra”, meséli Szasa. A moldovai határ felé eső Vinnicjába utaztak, de ott azt érezte, hogy „amíg Ukrajnában vagyunk, nem lesz nyugalmunk.”

A végső cél egy baráti család dél-franciaországi háza volt. Szasa megbeszélte édesanyjával, hogy majd később követi őket, amikor már mindent elrendeztek külföldön. Édesapja és apósa Kijevben maradt. „Apám az életkora miatt nem hagyhatta el a fővárost. Az apósom ugyan már szabadon velünk jöhetett volna, de úgy döntött, marad.” A férfi a kijevi elektromos műveknél dolgozik, csapatával a folyamatos áramellátásért felelősek. A férjével közös történetet azonban az asszony itt befejezi. „A férjem megkért, hogy ettől a ponttól tovább ne meséljek róla. Annyit mondhatok csak, hogy nincs a fronton, biztonságban van.” Szasa, Vira és az apai nagymama Vinnicjából Moldovába menekültek, onnan Brüsszelbe, majd a francia ismerősökhöz a Földközi-tengerhez. Azóta az édesanyja is megérkezett hozzájuk. „Még nincs turistaszezon, így megengedték, hogy ingyen használjuk az ingatlant, de szeretnék valami munkát találni, és akkor fizetnék is érte” – most ez Szasa következő célja az életben maradáshoz.

Bár Szasa ma már könnyek nélkül is tud beszélni mindarról, amin keresztül mentek, a rémület eleinte a zsigereibe véste magát. Előfordult, hogy még Franciaországban is félt kimenni a házból. „Bizonyos kövekre nem mertem rálépni az utcán, mert taposóaknáknak hittem. Ezen ma már túl vagyok, de rettenetesen nehéz volt megnyugodni.”

Az anya a szőke, pelenkás kislánya csupasz, teleírt hátáról készül fotóval akarta megmutatni a világnak, hogy milyen körülmények között kell túlélnie nők, családok millióinak az orosz terrort. Kétségbeesett kísérlete, hogy felkészítse lányát arra az eshetőségre, hogy árván marad, egy szülői nemzedék gyötrelmének megrázó szimbólumává vált.

(A fotó utóéletéről és Szasa helytállásáról szóló teljes cikk, számos további érdekes írással együtt a 168 óra frissen megjelent számában olvasható.)