Egy férfi is lehet törékeny

Ma este a MU Színházban Cserepes Gyula táncos-koreográfus arról gondolkodik, milyen manapság férfinak lenni; már előadása címével – Fragile, azaz törékeny – szembemenve a sztereotípiákkal.

Cserepes Gyula óbecsei táncos, előadóművész és koreográfus. 2017-es, Selfy című részvételi-kortárstáncos előadását az év egyik leginnovatívabb koreográfiájaként Lábán-díjra jelölték. Dolgozott a Közép-Európa Táncszínházzal, a ljubljanai En Knap Group, a genfi Cie Jozsef Trefeli, a lausanee-i Cie Philippe Saire társulatokkal, és több neves koreográfussal, David Zambranótól Simone Sandroniig. Turnézott Amerikában, Afrikában, Ázsiában és egész Európában. 2017-ben Atelier 21220 néven alapított alkotóműhelyéből azóta számos kortárs előadás és performansz került a magyar közönség elé.

*

A Fragile-ban valós időben reflektál a színpadon felszínre törő érzésekre, érzetekre, szerepek játszása nélkül. Milyennek értékeli most a helyét a világban?

Jelenleg nagyon jóban vagyok önmagammal. Szakmailag is jobban, mint akár pár hónappal ezelőtt. A tavalyi évben engem nagyon felőrölt az SZFE-ügy: eleinte az, hogy tanárként próbáltam bejárni órát tartani, utána mindaz, ami történt. Szeptemberben elkezdtem dolgozni egy trión, három lánnyal, akik közt van kortárs táncos és balettművész is. Ennek a bemutatóját jövő év elejére tervezzük a Nemzeti Táncszínházba. A fonás, fonódás motívumával foglalkozom, mozgásanyag szempontjából alapozok a népi táncos múltamra, de szerettem volna nyitni a tágabb táncszakma felé is, kilépve a kortárs buborékból. Ezen kívül egy új szólón is dolgozni kezdtem, aminek a tervezett bemutatója 2022. június 4-e, a régi lágymányosi Caola-gyár egyik csarnokában, az Artus Stúdió mellett. Hét órán át tartó performansz lesz. Az a célom, hogy ezt az időt megállás nélkül végigmozogjam. Ebből szeretnék élő online streamet is csinálni, egyrészt mert ki tudja, mi jöhet a következő hónapokban, másrészt ez jó eszköz arra, hogy a fizikai határoknál távolabbra is eljuttassam a performanszot. 

Miért épp hét órás?

A témája a hetes szám, amiről különböző elméletek vannak, miért mágikus szám, például az egyik szerint a babiloni csillagászok által szabad szemmel látható hét bolygó miatt lett az. Nekem megtetszett egy matematikai magyarázat: ha a háromdimenziós térben egy testet meg akarsz határozni, tudnod kell hat attribútumát: mi a teteje, az alja, eleje hátulja és a két oldala. De ezt a hatot sem tudod értelmezni, ha nem tudod a hetedik attribútumot, ami a középpont, és amihez képest el tudod dönteni, hol az eleje, hátulja és a többi. Kiválasztottam hét különböző férfitáncot, hét különböző tájegységből. Most úgy tervezem, mindegyiknek szentelek egy-egy órát. Azonban ahelyett, hogy mondjuk legényest táncolnék egy órán át,  inkább áteresztem ezeket az anyagokat magamon, és amit ez nekem jelent, vagy belőlem kivált, azt mutatom meg. 

Néptáncosként került erre a pályára, most milyen a viszonya korábbi gyökereihez?

Van valami kitörölhetetlen zsigeri nyoma: ha meghallom a  népzenét, valami rögtön megmoccan bennem. Volt időszak, amikor ezt megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, aztán eljutottam oda, hogy elfogadtam, integráltam. Én ezt így szeretem, de nem gondolom, hogy autentikus néptáncos lennék. Csodálom azokat a kollégáimat, akik azóta is ezt művelik, és zseniálisak ebben. Már akkor, amikor még én is néptánccal foglalkoztam, az izgatta a fantáziámat, hogy ez mitől lehet élő a jelenben. Például, ha lemész most egy drum and bass buliba, szinte ugyanazokat a lépéseket táncolják a gyerekek, mint a szatmári. Múlt hétvégén voltam a (D)Open Your Move rendezvényen a Trafóban. Ha arról leveszed a zenét, sok olyan pillanat van, amiről meg nem mondanád, hogy az nem valamilyen néptánc, hanem house, break vagy hip-hop. 

Táncnépszerűsítő közösségi projektjével, a Táncra fel!-lel szeptemberben a Rákóczi téri Szabihíd-OFF fesztiválon megtáncoltatta a budapestieket. Lesz még ilyen alkalom?

Olyan volt, mint egy freestyle jam: élőben mixelt egy DJ és volt egy táncos, aki elkezdett lépéseket mutatni, amibe bárki beszállhatott. A továbbiakban  szeretnénk havi vagy kéthavi rendszerességgel ilyen jameket szervezni. Ez a formátum tök jó arra, hogy azokat, akik táncolni szeretnének, de nem mernek, valamelyest feloldja. Szerintem a mai színháznak a YouTube, a TikTok meg a Netflix a kihívás, hogy ehhez képest mit tud adni, ami miatt érdemes elvillamosozni a város másik felébe, hogy egy sötét kis terembe beülj. Szerintem ez a közösség, és az interaktivitás, hogy ha csak egy kicsit is, de részt kell venned abban, ami történik. Ezt nem kapod meg a Netflixtől. 

Selfy című darabjába be lehetett állni a közönségnek, a Fragile viszont a férfiasságra fókuszál. Ebben mi lesz a nézők dolga?

Volt egy olyan szándékom, hogy olyan kényesebb témákat hozzak fel, amit ha egy másik férfi lát, lehet, hogy egy kis megnyugvást talál abban, hogy nincs egyedül ezekkel a problémákkal, kérdésekkel. Azt gondolom, az egyenjogúsági küzdelemben, ami napjainkban központi téma, nem fogunk tudni konstruktívan előrelépni, ha nem vesszük figyelembe, mit lehetne kezdeni a férfiakkal. Például, ha a fiainkat úgy neveljük, hogy egy férfi nem sír, befogja a száját, fát lehet hasogatni a hátán, akkor ha ez a fiú férfivá érik, hogyan várjuk el tőle, hogy érzékenyen, a világra és embertársaira nyitottan, elfogadóan viszonyuljon azokhoz, akik mások, mint ő? Nem lehet úgy a nők, vagy akár az LMBTQ-közösség jogaival érdemben foglalkozni, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy még mindig egy heteroszexuális fehér férfiak által uralt világban élünk. 

Mit csináljanak a heteroszexuális fehér férfiak, hogy megélhessék a törékenységüket?

Menjenek el pszichológushoz. Vagy jöjjenek el táncolni, az egy remek terápia. Olyan helyzeteket kell teremteni, ahol biztonságban megélhetnek és kifejezhetnek olyan dolgokat, amik bennük vannak, de a felvett szerepek miatt elfojtják, elzárják. Nem mondok újat, most épp Jungot olvasok, ő az 1930-as években ezeket már leírta.