Kiemelt hírek
Kékségbe esve / L’amour du bleu
Pesti Passz – jegyzetek az Európa-bajnokságról.
Kedvenc színem a kék. Különböző kék árnyalatú farmernadrágokat hordok. Szinte mindegyik ingemben van valamilyen kék. Kék a szemem. És kék a szívem, amikor nem a magyar válogatottnak vagy – Puskás Ferenc okán – éppen nem a Real Madridnak szurkolok.
Kékségbe vagyok esve.
Jó negyven éve szeretem a Kékeket. Les Bleus, ahogy Franciaországban hívják a labdarúgó-válogatottat.
A szerelem a gimnáziumban kezdődött. Az osztályban, a srácokkal remek kis(pályás) csapatunk volt. Csatárként példaképemet, Dominique Rocheteau-t próbáltam utánozni. Hosszú göndör rocker-frizurát növesztettem. S a Saint-Étienne – Zöld Angyalnak hívott – 49-szeres válogatott támadójához hasonlóan, rühelltem visszamenni védekezni. Kaptam is a fejemre, főleg Bubutól, a kapusunktól. Igyekeztem kompenzálni, a helyzetek többségét berúgtam.
Aztán jött az 1986-os mexikói világbajnokság, a franciáktól elszenvedett vereséghez (0-3) Monsieur Rocheteau adta meg a kegyelemdöfést. Ennél persze jobban fájt a szovjetekkel szembeni blamázs, amit ráadásul Moszkvában éltem meg. De ez másik történet.
A kékségbe esés igazából az 1998-as franciaországi világbajnokságon teljesedett ki. Akkor fedeztem fel Őfenségét. Nekem mindig is uralkodói volt a mozgása, ezért használom a királyoknak járó megszólítást. Pedig egyszerű sorból származik, ráadásul algériai, pontosabban kabil bevándorló családból. Zinedine Jazid Zidane. A franciáknak csak Zizou.
A sokszínű csapatból tetszett Thierry Henry és Marcel Desailly játéka, de Zidane-t látni egészen különleges érzés volt. Olyan szívdobbanást váltott ki, mint amikor meghallom az egyik kedvenc AC/DC számomat, a Thunderstruckot. Sodor magával a lendület, az iram. A hajtóerő, amivel 2021-ben Kylian Mbappé száguld a kapu felé.
Rock and roll will never die.
A kékségből nem tudok kiesni.
*
Ma couleur préférée est le bleu. Je porte des jeans dans différentes nuances de bleu. Presque toutes mes chemises ont une sorte de bleu. Mes yeux sont bleus. Et mon cœur est bleu quand je ne suis pas en train de supporter l’équipe nationale hongroise ou, à cause de Ferenc Puskás, le Real Madrid.
J’aime le bleu.
J’aime le bleu depuis une bonne quarantaine d’années. Les Bleus, comme on appelle l’équipe nationale de football en France.
L’amour a commencé au lycée. En classe, les garçons et moi avions une bonne petite équipe. J’ai essayé d’imiter mon modèle en tant qu’attaquant, Dominique Rocheteau. Je m’étais laissé pousser une longue coupe de rocker bouclée. Et, comme l’attaquant aux 49 sélections de Saint-Étienne surnommé l’Ange vert, je détestais retourner défendre. J’en ai pris plein la tête, surtout de la part de Bubu, notre gardien de but. J’ai essayé de compenser, j’ai marqué sur la plupart des occasions.
Puis vient la Coupe du monde 1986 au Mexique, où Monsieur Rocheteau donne le coup de grâce de notre défaite contre la France (0-3). L’embarras du match contre les soviétiques m’a fait encore plus mal, car en plus je vivais à Moscou. Mais ça c’est une autre histoire.
Ma chute dans le bleu s’est concrétisée lors de la Coupe du monde de 1998 en France. C’est alors que j’ai découvert Sa Majesté. Pour moi, il a toujours eu un air royal, c’est pourquoi j’utilise le titre de Roi. Mais il est issu d’une lignée simple, et d’une famille d’immigrés algériens, ou plus précisément kabyle. Zinedine Jazid Zidane. Les Français l’appellent Zizou.
Dans l’équipe aux différentes couleurs, j’ai aimé le jeu de Thierry Henry et de Marcel Desailly, mais voir Zidane était un sentiment très spécial. J’avais des palpitations au coeur comme lorsque j’entends une de mes chansons préférées d’AC/DC, Thunderstruck. Emporté par l’élan, le rythme. La force motrice derrière la ruée vers le but de Kylian Mbappé en 2021.
Rock and roll will never die.
Je ne peux pas m’extirper du bleu.
Dési András