Szerelemből végzik a munkájukat a pedagógusok

Mit szeretnének a pedagógusok? Hogyan érzik magukat a bőrükben-szakmájukban? A június 6-i pedagógusnap alkalmából egy óvónőnek, egy tanítónőnek és egy középiskolai tanárnak tettük fel ugyanazokat a kérdéseket.

Nem nagyon faggatja a pedagógusokat senki. Nyilvánosan nem is beszélhetnek a problémáikról a szigorú szabályok miatt. Pedig fontos lenne meghallgatni őket, és megadni nekik mindent, amire szükségük lehet, hiszen szó szerint a kezükben van a jövőnk. A Pesti Hírlap három pedagógust kérdezett arról, hogy miért választották ezt a pályát, hogy ki tudják-e hozni magukból a maximumot a jelen helyzetben, min változtatnának, mire tekintenek értékként a magyar oktatásban és hogy mennyire érzik megbecsülve magukat. A válaszokból kirajzolódik, hogy a hivatástudat mindent felülír számukra, de a társadalmi elismertség hiánya nagyon bántja a pedagógusainkat.

Megalázó a portfólió

Katalin egy külvárosi óvodában dolgozik óvodapedagógusként. Negyven évvel ezelőtt a szülei szakmát szerettek volna adni a kezébe, ezért ajánlották neki a közelükben lévő óvónőképző szakközépiskolát. A sok-sok gyakorlat során nagyon megszerette a gyerekeket, a velük való foglalkozást, óvodapedagógus szakra ment a főiskolán is. Szerinte kár, hogy ma már nincs középszintű óvónői képzés, mert abban sokkal több módszertant tanultak, sokkal több „gyereket láttak”.

Számára mindig fontos volt, hogy fejlessze magát, akkor érzi magát szakmailag kiteljesedve, ha a legújabb, legkorszerűbb nevelési eszközöket használhatja. Mindez most sokkal kihívásosabb, mint korábban, mert csökkent a kötelező továbbképzések támogatása, az ingyenesen elérhető állami tanfolyamok pedig a legtöbbször igen alacsony színvonalúak. „Én nem akarok a hazafias nevelésről meg a nemzeti összetartozás erősítéséről tanulni – ilyen képzések érhetők el csupán ingyenesen, ebből az alacsony bérből viszont nem futja a megemelkedett önrészű színvonalasabb tanfolyamokra.”

A gyerekek vonatkozásában a legfontosabb változtatásra a szülők részéről van szükség Katalin szerint. Iszonyatos elvárásaik vannak a gyerekek „előmenetelével kapcsolatban”, de ők maguk maximum anyagi áldozatot hoznak ezért. „Alapvető nevelési feladatokat is alig látnak el sokan, elvárják, hogy az óvónő végezze el helyettük, holott az óvodai alapprogramban szerepel is: a család mellett csak kiegészítő szerep a miénk” – mutat rá Katalin.

Az óvónők szempontjából nagyon problémásnak gondolja a minősítési eljárást, aminek  negyven év munka után kellene nekivágnia. „Nem fogom megcsinálni, megalázónak érzem, hogy azt bizonygassam, hogy értek a hivatásomhoz, ráadásul – számtalan beszámolóból hallottam ilyet – olyan embereknek, akik nálam sokkal kevésbé felkészültek szakmailag” – mondja az óvónő, aki szerint szükség van valamiféle ellenőrzésre, de nem ilyen megterhelőre, és pláne nem évtizedek óta dolgozó pedagógusok és friss diplomások esetében, akik épp csak leadták a szakdolgozatukat, máris vághatnak bele a 150 oldalas portfólió megírásába.

Az óvódapedagógus értéknek gondolja a saját intézményében, hogy a gyerekeket következetesen az egyéni képességeik figyelembevételével nevelik. Az oktatási-nevelési rendszer egészéből nem tud pozitívumot kiemelni.

Csöppet sem érzi megbecsültnek magát a nettó 264 ezer forintos fizetésével, amely azért ennyi egyáltalán, mert az önkormányzat több tízezer forint pótlékot tesz az óvodapedagógusok béréhez az adott kerületben. „Meg tudok élni belőle, ez a kisebbik problémám, sokkal jobban hiányzik az elismerés szülői, társadalmi szinten” – panaszkodik Katalin.

Tankönyvbajok

Kriszta egy külvárosi általános iskolában dolgozik tanítóként. Húsz évvel ezelőtt gyógypedagógus szeretett volna lenni, végül a tanítóképzőre vették fel, amit azóta sem bán, mert hasonló gyökerű a két szakma. Annyit érzett, tudott akkoriban, hogy a gyerekekkel való foglalkozás sokkal inkább való neki, mint bármi más. Ráadásul mindig is erős volt benne a kreativitás iránti vágy, amelyet a vizuális nevelés szakon tanultakat használva ki tud elégíteni.

Abszolút a helyén érzi magát, nagyon szereti a munkáját, örömmel jár be dolgozni.

Több területen is változtatna a rendszeren, a legjobban az bántja, hogy nincs eszköze azokkal a szülőkkel szemben, akik bármilyen módon elhanyagolják a gyereküket. „Megírom a pedagógiai jellemzésben, hogy nem foglalkoznak a gyerekükkel, és nem történik semmi. Szólok a szülőnek, hogy fizesse be az ebédet, mert a gyerek elájul az éhségtől, és nincs következménye, ha ezt nem teszi meg. Nincs mód bármiért is felelősségre vonni a szülőket” – mondja Kriszta, aki szerint a legtöbb esetben nem is anyagi jellegűek a problémák. „Érzelmileg, nevelésileg hanyagolják el ezeket a gyerekeket, nem töltenek velük hasznos időt a szülők” – mutat rá a tanítónő.

Az elmúlt években az oktatással kapcsolatos intézkedések egy részével, például az óraszámnöveléssel egyetért, szerinte sok az olyan pedagógus, akit muszáj jobban szabályozni. Szeretné azonban, ha újra szabadon választhatna a tankönyvek közül, és nem a „hibáktól hemzsegő OFI-s könyvekből kellene tanítania és tonnaszám másolnia a kiegészítő feladatokat, illetve „fű alatt megvetetnie a szülőkkel a jobb minőségű tankönyveket.”

Értékként leginkább magukra a pedagógusokra tekint a magyar oktatásban, akik ilyen fizetések mellett is kitartanak a hivatásuk mellett.

A kérdésre, hogy mennyire érzi megbecsülve magát, hosszú nevetés a válasz. Aztán persze megjönnek a panasz szavai: semennyire. „Se megbecsülve, se elismerve a mindenkori kormányok által.” Ugyanakkor azt tapasztalja: a digitális oktatás időszaka óta a szülők jobban értékelik a pedagógusok munkáját, mint korábban, mert rájöttek, hogy eddigi feltevésükkel szemben „nem ért bárki a tanításhoz”.

Élményalapú oktatás kell

Judit egy neves budapesti gimnázium angoltanára. Sok apró, de fontos dolog terelte 15 évvel ezelőtt az iskolai tanítás felé: az egyetemi évek alatt jövedelemkiegészítésként órákat adott, akkor tapasztalta meg először, hogy milyen sikerélményt jelent számára az, hogy neki köszönhetően sajátítja el valaki az angol nyelvet. Sokat táboroztatott is, egyre jobban élvezte a kapcsolódást a kis- és nagykamaszokhoz.

Mostanra kisgyerektől a felnőttig mindenféle korosztályt tanított, és a középiskolások között „érkezett be” igazán. Nagyon a helyén érzi magát, és már fel sem merül benne az, ami öt-tíz éve még igen, hogy egy nap mást is csinálhatna.

Miközben remekül érzi magát a közegében, számos dolgon változtatna az oktatási területen. „Bevállalva a kezdeti káoszt, én sokkal nagyobb szabadságot, mozgásteret adnék a pedagógusoknak. Ehhez nyilván át kellene alakítani a tanárképzést is, hogy nyitottabban, felkészültebben vágjanak neki a tanításnak a friss diplomások, és fontos lenne a hosszú távú mentorálás is” – sorolja Judit. Az angoltanár szerint meg kellene szüntetni a sokféle kimenetet, egységesíteni az általános és gimnáziumi oktatás rendszerét, mert a jelenlegi rendszer konzerválja, sőt újratermeli a gyerekek közötti egyenlőtlenségeket.

„Bátorítanám, ösztönözném az összes pedagógust arra, amit most csak az igazán elhivatottak csinálnak: cselekedtessék a gyerekeket, induljanak el velük megnézni, megtapasztalni azt, amiről tanulnak, élményalapúvá tenni az oktatást. Az iskolát és a valóságot közös nevezőre kellene hozni” – hangsúlyozza a pedagógus.

Judit szerint mindenkinek volt meghatározó tanár az életében, aki nélkül ma nem az lenne, aki – az elhivatott, eredeti pedagógusok maguk jelentik a legfőbb értéket a magyar oktatásban.

„Mindezek ellenére borzalmasan alacsony a szakmánk társadalmi megbecsültsége, a gonosz, irigy, tudatlanságból fakadó sztereotípiák miatt. Megalázó a keresetünk – egy kezdő tanárnak 140 ezer forint –, és az emberek nagy része számára ez tök oké. „Senki nem kérdőjelezi meg, hogy milyen fárasztó egy pincérnek egész nap állni, vagy hogy milyen megerőltető szellemi munkát végeznek az orvosok. A tanárokra mindkettő igaz, de ezt nehezen hiszik el – mutat rá Judit. – Pedig társadalmi felelősség, hogyan bánunk a segítő szakmákkal. Ha egy tanár úgy érzi, közeleg a kiégés, és segítséget szeretne kérni, nem tudja kifizetni a tízezer forintos órabérrel dolgozó pszichológust.”

„Mindez azon pedagógusok számára lehet elviselhetetlen, akiket nem becsülnek meg úgy a mikrokörnyezetükben, mint engem – mondja Judit.  – A tanítványaim nagy részével sok év után is tartom a kapcsolatot, folyamatos a sikerélmény, a visszacsatolás.”

Kertész Anna