„Mért nem jó most cipőnek a pohár?”

A 100 évvel ezelőtti Pesti Hírlap írásaiból válogattunk.

180 évvel ezelőtt indult az első Pesti Hírlap, a jelenlegi újság pedig túl van első születésnapján. Ez jó apropó arra, hogy visszatekintsünk, és felidézzük lapunk múltját. Most a száz évvel ezelőtti hét lapszámaiból szöveghíven közlünk egy, a párbaj hagyománya ellen felszólaló vezércikket, illetve Lengyel István strófáit az elszállt pesti árakról. Az archivált cikkeket az Arcanum adatbázisának köszönhetjük.

A párbaj renaissancea

Komolyan tartunk attól, hogy a párbajozási virtusnak viharzása, amely mostanában egyre hevesebben átzúg a parlament folyosóin, belesüvít a tanácskozóterembe, ez a mi nemzetgyűlésünket egészen sajátos világításba állíthatja a világ előtt, ahol most számos ellenségünk is, kevés barátunk is fokozott érdeklődéssel figyel dolgainkra. Nemzetközi jelentőségünk és kulturális értékünk elismertetése elé a legsúlyosabb akadályokat gördítette az a körülmény, hogy ellenségeinknek sikerült újabb alkotmányos fejlődésünkről és nemzeti közszellemünkről olyan hírt elterjeszteni világszerte, mintha a mi országunkon még egészen a feudális hagyományok légköre feküdnék és az emberek itt a polgári munka becsét az úri féktelenség versenyének rendelnék alá. 

Ezzel az érveléssel házalt ellenünk nemrég odakint a kis entente képviselete. Legyünk tisztában azzal is, hogy az eféle megítélésnek mértékét, több vagy kevesebb igazságának próbáját ma inkább, mint valaha a párbajozás elterjedésében keresik. Mert nevezetes dolog, amennyire előmozdították a háborús borzalmak az erkölcsök elvadulását és bárha kirívó fegyelmetlenséget honosított is meg a társadalmi divatok terén, üdvös változást, határozott kijózanodást idéztek elő az agynevezett „lovagias becsület” fölfogásában. Anglia mellett, hol már nemzedékek óta nem ismerik a párbajt, most a legjellegzetesebb példává vált Franciaország is, amely azelőtt még demokratikus rendszerek alatt is nagyon kultiválta, mint a bátorság tüntetését, a párbajozó virtust. Most a francia parlament igen szigorú törvénnyel, a közbűntények legalsó sorába fokozta le a párbajt. És száműzik immár a párbajt Németországban is, Olaszországban is az előkelő konvenciók közül…

Hát urak, urak! – talán a magyar parlamentarizmus nagyobb úri kultúráját vagy éppen a zengzetes kürtszóval hirdetett nemzeti renaissance különös kiválóságát akarják-e tanúsítani azzal, hogy rettentő nemzeti megpróbáltatásunk kálvária útján egyre-másra párbajos színjátékokat rendeznek? Mi pedig azt gondoljuk, hogy amikor a mai nemzetgyűlést minden törvényes hagyomány félrevetésével a magyar nép legteljesebb képviseletének fogadtuk el, már önmagában ki kellett küszöbölnünk a párbajozás teljesen avult és merőben exkluzív hagyományát is. Akár őszintén, akár hazugul alkalmazzák azokat a jelszavakat, amelyek mai parlamentarizmusunk fölött uralkodnak, se így, se amúgy nem tűrik meg a párbajozást. Ha a demokrácia szempontjából nézzük – már pedig ilyennek kell néznünk azt a nemzetgyűlést, amely a legáltalánosabb szavazatjog alapján a korlátlan nemzeti szuverenitás méhéből kelt életre, – hogyan lehet ezzel megegyeztetni a középkori lovagiasság henye képzeteit? Ha pedig a keresztény jelleg és erkölcs sokat emlegetett jelszavát tartjuk irányadónak, keresztény lelkiismerettel hogy fér meg a keresztény erkölcs első tanításának, az egyház világos törvényeinek ily rendszeres megvetése? És különösen, amikor belső gyönyörűséggel nézzük, mily hatalmas képviseletet nyert parlamenti rendünkben az a magyar „kisgazda” réteg, amelynek arcán ott ragyog a becsület zománca és a tisztes munka patinája, micsoda rikító ellenmondás torz vonásaként tűnik szemünkbe a párbaj divatelőírása, amelyet a magyar erőnek és épségnek gerince, ez a mi nagyszerű parasztságunk mai hatalmi emelkedésének napjaiban, sem fogadott még becsület-kódexébe? Hogy a lovagiasságnak valamely renaissanceát jelentené a párbajdivat nemzetgyűlési befogadása, nagyon kétséges, de korunkban akár a demokrácia, akár a kereszténység egyformán csak úgy méltathatják, mint festett s tetovált indián csapatok kérkedő hadi táncmutatványait. A kis ententenak öröme telhetik benne.

1921. május 24., kedd

Pesti strófák

A szubrett elmereng a tűnt időkön, 

a régi tízforintos kis cipőkön, 

mikből, ha vidám lett a hangulat, 

pezsgőt szürcsöltek gavallér urak. 

Egy pár cipő – szólt – mostan kétezer, 

megértik hát, ha búsan kérdezem: 

ha cipő jó volt pohárnak hajdanán, 

mért nem jó most cipőnek a pohár?

*

Ki azon ember ottan, 

kit oly csodálkozottan 

néz a sok bácsi és néni? 

Se hős, se dalnok: 

Egy közhivatalnok, 

ki a fizetéséből meg tud élni! 

*

„Irtózatos,

hat zsömle egy hatos, 

e drágaság rémes!” 

szólt nőm az édes 

párom, 

anno 1913. 

„E tény megható, 

öt koronáért 

két zsemle kapható; 

ez már az olcsóság-hullám, 

boldogság hull rád és hull rám!”

szólt nőm s mosolygott egyben 

1921-ben. 

Lengyel István

1921. május 28., szombat