„Nem az édesanyám ruháit küldték haza a kórházból”

Az elmúlt hónapok megpróbáltatásai hatalmas terhet róttak az egészségügyi dolgozókra, családok tízezrei veszítették el hozzátartozóikat, szeretteiket. A rendszerben sokszor csak „számok és adatok” a hátrahagyottak szívében azonban anyák, apák, nagyszülők, barátok, rokonok, akik örökre velük maradnak. A 168 Óra legfrissebb, ma megjelent, a gyász és a halál témáját körüljáró számát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Eddig összesen 28 970 „többségében idős, krónikus beteg” halt meg – olvasható a kormányzati tájékoztató oldalon. Csakhogy a számok mögött ott van sokak hozzátartozója, Andrea édesanyja, Judit is, aki 79 éves volt. Az asszony a 168 Óra csütörtökön megjelent számában mesélte el, milyen megpróbáltatáson mentek keresztül, miután édesanyja elkapta a koronavírust. Vigyáztak, minden szabályt betartottak, de a betegség így sem kerülte el őket. Andrea azt mondja, édesanyját már korábban beoltották – a kínai vakcinát kapta – a szervezetében mégsem volt elég antitest, hogy legyőzze a kórt.

Judit egy hét alatt ment el, hatalmas űrt hagyva maga után lánya, unokái, dédunokái és a barátok szívében. „El sem búcsúzhattam, nem tudom, mikor leszek képes elengedni ezt a fájdalmat” – mondta Andrea, aki azt mesélte, hosszú hetekig képtelen volt felmenni édesanyja lakására a halála után. Túlságosan fájó volt számára azt látni, hogy Judit mindent úgy hagyott otthon, mintha bármelyik pillanatban hazaérhetne. „De már sosem fog belépni az ajtón. A lányom felvitte a lakására azt a két zsák ruhát, amit a kórház kiadott, ehhez sem nyúltam sokáig. A napokban azonban erőt vettem magamon, épp a közelben volt dolgom, hát felmentem. Elpakoltam, elmosogattam, beágyaztam de előtte kicsit befeküdtem az ágyába, érezni akartam az illatát, a közelségét. Sokáig csak sírtam. A zsákokat folyamatosan kerülgettem, egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy kinyissam. Kicsivel később, azonban mégis erőt vettem magamon és belenéztem. Egy világ omlott össze bennem, amikor szembesültem a valósággal: nem az édesanyám ruháit küldték haza a kórházból. Minden erő kiment a lábamból, le kellett üljek és csak zokogtam, zokogtam” – mondta.

Mikor Andrea újra összeszedte az erejét, nekilátott a zsákban talált holmik szortírozásának. „Az anyukám ruháit is megtaláltam végül, de nem mindet. A zsákban volt még negyvenes papucs, holott anyu lába 38-as volt, több számmal szűkebb hosszított kabát, tisztálkodási eszközök, komplett sporttáskányi ruha és egyéb dolog. Csupa olyan, ami nem anyué volt, és volt olyan is, amiről tudtam, hogy ott kellene lennie, de azt biztosan más kapta meg. Pokoli fájdalom volt azt a zsákot felszámolni” – emlékezett. 

Andrea végül úgy döntött, nem megy vissza a kórházba, édesanyja ruháin kívül a többit egy hajléktalanoknak kihelyezett gyűjtőbe tette. „Nem volt energiám veszekedni. Hetek óta egyébként is rengeteget leveleztem a kórházzal, hogy adják ki édesanyám látleleteit és vizsgálati papírjait, nem volt már lelki erőm még ezzel is újabb köröket futni. Egyszerűen csak azt érzem, hogy mindenki, aki most ment el, méltatlanul ment el. Tudom, hogy kevés a dolgozó, mérhetetlen nagy volt a teher, de nekem az anyukám emlékébe tiportak bele.”

(Andrea és Judit koronavírussal folytatott küzdelméről és tragédiájáról a 168 Óra május 13-án, csütörtökön megjelent legfrissebb számában olvashatnak bővebben.)