„Még csak negyven éve vagyok Rómában”

A 100 évvel ezelőtti Pesti Hírlap írásaiból válogattunk.

180 évvel ezelőtt indult az első Pesti Hírlap, a jelenlegi újság pedig túl van első születésnapján. Ez jó apropó arra, hogy visszatekintsünk, és felidézzük lapunk múltját. Most a száz évvel ezelőtti hét lapszámaiból szöveghíven hoztuk el olvasóinknak a korabeli Pesti Hírlap olaszországi tudósítójának könnyes búcsúját szeretett Itáliájától, valamint egy bizarr rövidhírt Nagykanizsáról. Az archivált cikkeket az Arcanum adatbázisának köszönhetjük.

Búcsú

Milano, április. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) 

A Villa Borghese lombba szökkenő fái között utólért az alkonyat. A Péter-templom kupoláján a zöld patinát vörösbe burkolják a múló napsugarak és túl a Tiberisen a házak ablakában tüzet gyújt a haldokló fénygolyó. Búcsúzom Rómától és úgy érzem, hogy mindenkit sajnálok, aki nem volt itt és mindenkit irigylek, aki itt marad. Semmit sem láttam. Egy élet sem lenne elegendő hogy emberi lélek és agy fölvegye magába az ezredévek kővé meredt leheletét és a közhelylyé vált anekdota kell, hogy eszembe jusson, mikor Krisztiánia dán királynő kérdésére, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy Rómát alaposan megnézze, Thorwaldsen így felelt: Felség, semmit sem mondhatok: még csak negyven éve vagyok Rómában. 

Leszáll a nap és búcsúzom Rómától. Minden kőbe bevésném a nevem, hogy egyszer majd, ha visszatérek, megkeressem és fölidézzem az első meglátás csodás örömét. Keresztülhaladok a modern városon, a pompa és elegancia Rómáján, hol az utca összevegyíti azt az arisztokráciát, amelynek ősei nem rablólovagok, hanem római patríciusok voltak, azzal a parvenühaddal, amely burgonyán vagy étolajon megszedve magát, „pescecane”, cápa módjára falja az élvezeteket. A pályaudvar közelében, a Diokletiánus fürdői előtt ott áll egy csodás szökőkút, ott még egyszer megállok. Közepén egy Triton és körül allegorikus nőalakok. Ennek a kútnak is megvan a története. A pápa túlságosan érzékinek találta a szobrokat és megtiltotta a szökőkút leleplezését. A római nép erre az éjszaka leple alatt maga hajtotta végre a ceremóniát és mai napig ott áll a csodás mű, amely ragyogó vízcseppjeivel és mesés alakjaival hirdeti Isten dicsőségét és az örök művészetet…

Rohan velem a vonat. Minnél messzebb megyek, annál inkább tűnik el belőlem az ünnepi hangulat és szinte jó, hogy lekopik rólam egy kicsit, mert olyas valami történik, ami végleg visszaránt a háborúba, az emberi lealacsonyodás és elbarmulás legundorítóbb bizonyítékául lejátszódik előttem egy jelenet. A fülkében egy angol, a felesége és egy magyar úr. Egy kis koffer-katasztrófa vagy hasonló történik az angolnál és a magyar készségesen segítségére siet. Egy udvariatlan gesztus a köszönet és utána néhány gyorsan elhadart angol szó. A magyar olaszul mondja, hogy nem ért angolul. Erre az angol kérdi összeszorított fogai mögül, pipával szájában: „Sprechen Sie Deutsch?” – Ja. – És most következik az a pillanat, amely legjobban bizonyítja, hogy nyugat felé a kultúra nő – az angol válasz helyett kiköp az ablakon. A folytatás nem érdekes és végeredményben nem is fontos. De annyi szent, hogy ameddig ilyen emberek lesznek, addig hiába minden népszövetség és tizennégy pont. A tizenötödik még mindig hiányzik: „Legyünk újra emberek.”

…Zakatolva rohan a vonat. Firenzében kiszállok. Pár napos állomás. Leonardo da Vinci városában a Palazzo Vecchio körül, hol egykoron a Medicik gyaloghintói várakoztak százszorszép úrnőikre, most fascisták éneklik teli tüdővel a „giovinezza bella giovinezzá”-t és a ravasz toscanaiak új választási fogásokon törik a fejüket. 

A toscanai a Machiavelli olasza, a furfangos cselszövő, kinél a cél szentesíti az eszközt. Büszkék ők ravaszságukra és gyakran hallani Firenzében ezt a kis történetet: 

A „Ponte Vecchio” egy furcsa híd, melyen véges-végig ékszerboltok vannak. Büszkék is rá a firenzeiek s minden történetben, ahol híd szerepel, Firenzében a Ponte Vecchiot említik. Hát ezen a hídon húzna át a túlsó partra egy kis inasgyerek egy kézikocsit – ha bírná. De nem bírja és a híd közepén megakad. Egy arrajövő idős ember segítségére siet és átvonszolja a megrakott kocsit. 

A túlpartra megérkezve, szemrehányólag szól az inasgyerekhez: Hogy engedhet a gazdád ilyen gyenge létedre ekkora teherrel útnak? És az inasgyerek Dante nyelvén és igazi toscanai csavaros észjárása szerint felel: ő is tudta, hogy akad majd egy mafla, aki megsegít. 

…Repülnek az órák. A Pitti-képtárban végignézem a rinascimento remekeit; aztán Rafael és Rubens. Mennyi kincs. És mégis, szinte jobban örülök, amikor egy hátsó teremben ott találom Benczúr, Szinyei-Merse és Csók István önarcképeit és mindegyik neve alá odaírva: „ungherese”. László Fülöp arcképe, talán véletlenül, egy másik teremben függ. 

Mint egy álom, múlt el Firenze. Még egyszer vonatra, és ködbe burkolva vár Milánó. 

A postára vezet első utam, de sürgönyözni nem lehet. A rokkantak tartják elfoglalva az épületet és lármásan követelik a nőtisztviselők eltávolítását. Az utcákon sok idegen, a „Fiera” mintavásár látogatói. Még egy pillantást vetek a dómra és pár óra múlva már visz a vonat. Megyek Itáliából más országba és csendes meghatottsággal gondolok vissza mindenre. A déli nap világából kelet felé… 

Sok, sok szeretettel emlékezem az olaszokra, akik hibáikkal és zsenialitásukkal legközelebb állnak Európában a magyarhoz. 

A határon hull a hó… A tarvisi császárvadász-szobor mint mementó áll ott elmúlt időkből. Fehér havas hegyek. Könnyes pillantással, révedezőn keresem délfelé a tengert, de hiába… Puccini melódiája zsong bennem. Addio, addio…

Giorgio Gennaio

1921. április 27., szerda

Ahol tilos férjhez menni a női tisztviselőknek 

A nagykanizsai polgármester a városi magisztrátus helyeslésével kimondotta, hogy a város női tisztviselői, ha férjhez mennek, kötelesek állásukról lemondani. A polgármester intézkedésének az a célja, hogy a férjhezmenő tisztviselők eltávolításával olyanoknak juttasson hivatalt, akik arra jobban rászorulnak.

1921. április 28., csütörtök