Bencsik Gábor: Egyszer ennek is vége lesz

Egy biztos: az idei évet megemlegeti az emberiség. Nyakunkba kaptunk egy olyan betegséget, amilyet a ma élő nemzedékek még nem tapasztaltak, és miközben a legtöbbünk számára csupán az utóbbi hetekben vált, legalább ismerőseinken és rokonainkon át személyes tapasztalattá, az életünket is teljesen fölforgatta. Egyes szakemberek már rég figyelmeztettek, hogy egy ilyen vírus kifejlődésének és elterjedésének a globalizálódó világban egyre nagyobb a veszélye, de hát a szakemberek folyton annyi mindenre figyelmeztetnek, lehetetlen mindet figyelembe venni.

Akárhogy is, itt van ez a korona, vagy elegánsabban Covid vírus, aminek ugyan nem ez a neve, hanem SARS-CoV-2, és az általa okozott világjárványt hívják COVID-19-nek, de ez így túl bonyolult, az ember szeret egyszerű nevet adni a dolgoknak, még ha ilyen végzetesek is. Mindenki tudja, hogy egy vírusnak nincsenek érzelmei és lelki tulajdonságai, a szívünk szerint ezt mégis sunyinak mondanánk. Az egyik ember úgy esik át rajta, hogy észre sem veszi, a másikat jól meggyötri, aztán elengedi, a harmadik pedig belehal. 

De hát hogy lehet az, hogy ez a vírus a semmiből így előpattant, és térdre kényszeríti az emberiséget? Sokan nem is hiszik el, hogy magától támadt, mindenféle ördögi machinációkat sejtenek mögötte. Pedig ahhoz, hogy új vírustörzsek keletkezzenek, semmiféle emberi machinációra nincsen szükség. Ez az első lecke, amit meg kell tanulnunk, ha föl akarjuk venni vele a küzdelmet – márpedig föl akarjuk. 

A vírus természetes jelenség, egyidős az élőlényekkel, amelyek nélkül nem is képes létezni, hiszen nincs saját anyagcseréje, viszont képes reprodukálódni, és ennek során változni, mutálódni. Ezeknek a spontán változásoknak az óriási többsége működésképtelen, a vírus fejlődése szempontjából zsákutca, egy apró töredék azonban új, reprodukálódni képes változatot eredményez. Mivel a folyamat gyors és kiterjedt, a „sikeres” mutációk száma is nagy. És ahogy a lottószámok esetében is nagyjából biztos, hogy időnként eltalálja valaki, a vírusok között is szükségszerűen felbukkanhatnak új betegségokozók. 

És hogy ez a covid miért ilyen nehezen győzhető le? A válasz meglepő, de logikus: mert a modern orvostudomány olyan fejlett védelmi rendszert épített ki, hogy a „gyengébb képességű” vírusvariánsok – ilyenből rengeteg van, a koronavírusok csoportjából is – idejekorán fennakadnak rajta. Ami tehát átjut, az magával az átjutásával bizonyítja, hogy nehéz ellene védekezni. Márpedig időnként átjut. Hogy miért éppen most? Mert minden rendkívüli pillanatot éppen most-nak érzékel az ember, két éve is éppen most lett volna, öt év múlva is éppen most lenne. 

Mindenesetre ez a vírus arra tanít minket, hogy ha eddig nem tettük volna, tanuljuk meg tisztelni a matematikát, azon belül is a valószínűség-számítást. Ez a tudomány ugyanis nem csak a várható fejlemények előrejelzésében segít, hanem a védekezés megszervezésében is. Az emberek viselkedése ugyanis elég jól kiszámítható. Nem az egyeseké, hanem a sokaságé. Mivel tudjuk, hogy a vírus elsősorban személyes találkozók során terjed, a védekezés során azt kell eldönteni, hogy milyen korlátozásokkal milyen mértékben lehet csökkenteni a személyes találkozások – kontaktusok – számát, és azok során hogyan lehet csökkenteni a fertőzés-átadás valószínűségét.

Maszk, kézmosás és kevesebb kontaktus ‒ mindaddig, amíg nincs vakcina, ez a lehetőségünk a védekezésre. A kormányok ennek alapján hozzák meg a korlátozó intézkedéseiket, figyelembe véve, hogy melyek azok a kontaktus-típusok, amelyeknek a korlátozása több kárt okozna, mint hasznot. A matematikusok elég pontosan meg tudják mondani, hogy egy konkrét korlátozás hány százalékkal csökkenti a kontaktusok számát, a közgazdászok, hogy ez mennyibe kerül, a politikusok pedig, hogy ebből mit bír el a társadalom.

Mindenki számára jó megoldás ebben az ügyben sajnos nincs, a vakcina megérkezéséig a feladat a lehető legkevesebb veszteség elszenvedése. Mindannyiunkon múlik, hogy mekkora lesz ez a veszteség.