Amikor a házak közelebb lépnek egymáshoz – hat író saját 1956-os emlékeiről

Az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából olyan kortárs írókat kértünk fel, hogy írják meg emlékeiket, akik gyerekként vagy fiatal felnőttként átélték, mi zajlott azokban a máig hatóan viharos napokban és hetekben.

Az ilyen visszatekintések sajátossága, hogy az eseményekre – még ha nagyon hasonlóak is – mindenki kicsit másképp emlékezik. Valószínűleg így történhet meg, hogy az egyetemi diákság pontokba szedett követeléseire az egyik szerző tizenkét pontként, a másik tizennégy pontként hivatkozik. De az igazán izgalmas mégsem az, hogy az elbeszélések miben különböznek, hanem hogy a több mint hatvanéves történetek miben és hogyan válnak végül közössé mindannyiunkban. A Pesti Hírlap olvasóinak hat magyar író adta át emlékeit a forradalomról.

Marék Veronika

Marék Veronika / Fotó: Kaunitz Tamás/marekveronika.hu

1848, te csillag! – írta Petőfi Sándor. 1956, te csillag! – gondolom én.

Egész életem leghihetetlenebb napja volt 1956. október 23-a. Furcsa, nyugtalanító volt az időjárás: fújt a szél, hol kisütött a nap, hol meg elbújt. Tizennyolc éves voltam, éppen leérettségiztem.

A Bem téren laktunk, s a forradalom házhoz jött: mivel szimpátiatüntetésnek indult a lengyelek mellett, ide tartott az egyetemi ifjúság. A műegyetemisták összekarolva, néma csendben érkeztek, aztán jöttek a többiek mindenfelől.

A balkonunkról láttuk, ahogy egyre nőtt a téren a tömeg, amíg meg nem telt. Láttuk a furgont, aminek a tetejéről beszédeket mondtak az írók, és felolvasták a Tizenkét pontot. Lementem a negyedik emeletről, hogy részese lehessek az eseményeknek, de lent nem láttam és nem hallottam semmit. Visszamentem. A tömeg kikövetelte, hogy mindenütt tűzzék ki a zászlókat. Fentről láttuk meg a felvonulók között az első lyukas zászlót.

A Pálffy laktanya tetejére kimászott egy kiskatona, és kitett egy ceruzával rajzolt Kossuth címert. Óriási öröm fogadta.

Aztán sokezredmagunkkal már a Parlament előtt ácsorogtunk, órák hosszat. A kormány nem fogadta a magyar ifjúság küldötteit. Az épület komoran, sötéten állt. Teherautókon sorra érkeztek a gyári munkások is. Emlékszem, valaki meggyújtotta a nála lévő újságot.

Egy perc múlva az egész tér fénybe borult.

Ahogy ott álltunk, kitágult a szívem. Úgy éreztem, mindannyian egyek vagyunk, egyet akarunk: nyolc év hazudozás után végre szabad, őszinte létezést. Elmondhatatlan, hatalmas csoda volt!

Nagy Imre végre szólt a tömeghez néhány szót. Megjött a hír a Sztálin-szobor ledöntéséről. Elindultunk a Rádióhoz, de az Astoriánál már puskaropogás hallatszott. Hazaindultam.

A Bajcsy-Zsilinszky útról már jöttek befelé a tankok…

Dalos György

Dalos György / Fotó: MTI/EPA/Hendrik Schmidt

A diákság tizennégy pontos felhívását iskolából hazafelé menet, a November 7. téren, a filatélia kirakatában pillantottam meg. Mint Kossuth- és Petőfi-rajongó, lelkesen helyeseltem a nemzeti jelképek – címerek, egyenruhák, ünnepek – helyreállítását. Leginkább mégis az a követelés nyerte meg tetszésemet, amely szerint az alacsony béreket hozzá kell igazítani a magas árakhoz. Anyám akkoriban a Lakóterv leszázalékolt, félnapos portásaként havi 410 forintot keresett, nagyanyám pedig egy kézműipari szövetkezet segédmunkásaként 820-at. Komfort nélküli kétszobás lakásunk havi bére 220 forintot tett ki. Háború utáni szegénységben éltünk, s ezt még csak nem is tartottuk igazságtalanságnak, de némi életszínvonal-emelést elfogadtunk volna.

Tizenhárom éves voltam, félárva, sovány, jó ételekre és Dumas-regényekre egyaránt éhes, mérsékelt előmenetelű általános iskolai tanuló. Féltem a másnapi földrajzórától, a rég esedékes feleltetéstől, s kiváltképp a feleltető Pirovszky tanár úr szigorú tekintetétől. Megfázásban nemigen reménykedhettem, nyárias, langymeleg ősz volt, rövid ujjú ingben is járhattam volna, s a lógás nálunk szóba se jöhetett. Ültem hát otthon és a hetedik osztályos földrajztankönyvből magoltam a leckét – Skandinávia hegy- és vízrajza volt a téma. A biflázást akkor sem hagytam abba, amikor anyám és nagyanyám megjöttek a munkahelyükről, és elmesélték, hogy különös nyugtalanság van a városban.

Este tájt odakintről tompa moraj hallatszott mind erősebben, ám amikor a Szobi utcára nyíló ablakunkon kikandikálva megláttam a Lenin körúton vonuló tüntetőket, még mindig nem kételkedtem benne, hogy október 24-e szabályos tanítási nap lesz. Csak másnap reggel, a tankok dübörgése és a lövöldözés hallatán értettem meg, hogy aznap aligha lesz földrajzból feleltetés. Akkor persze nem sejtettem, hogy a Sztálin úti iskolában a tényleges oktatás januárnál előbb nem fog beindulni. Még a lenyűgöző haditechnika sem, amely pedig mintha szürreális rendezői ötletből fakadóan a szovjet háborús filmvásznakról ereszkedett volna le szülővárosom utcáira, még az sem éreztette velem, hogy olyan esemény tanúja lettem, amely, akár tetszik, akár nem, egész életemen végig fog kísérni. Nem csak én voltam így: az esemény nemzedéknyi kortanú emlékezetében élt tovább, mint valami grandiózus csoportkép, amelyen milliók kereshetik és találhatják meg önmagukat.

Gervai András

Gervai András / Forrás: Wikipedia

Első elemibe járok, néhány hét múlva leszek nyolcéves, amikor egyszer csak betör az életembe a történelem. De ezt csak jóval később értem meg.

Valamikor a forradalom első napjaiban apámat meglátogatja az egyik legjobb barátja, egy állítólagos osztályellenség, akit feleségével és két lányával együtt az ötvenes évek elején kitelepítettek a Hortobágyra, s aztán évekig nem jöhettek vissza a fővárosba. (A munkaszolgálatot és a bori bányát túlélt apám nagy szerencsével úszta meg a vidékre deportálást.) Szüleim ruhákat válogatnak a vendégeknek, hogy legyen miben nekivágniuk a nagy útnak. Később tudjuk meg, hogy amikor a családfő a brüsszeli repülőtéren újra viszontlátta és átölelte nyolc évvel korábban disszidált fiát, az izgalomtól infarktust kapott és meghalt.

November elején néhány matraccal, konyhai eszközzel lehurcolkodunk kissvábhegyi házunk alagsorába. Pincénk szűkös terében, egy hatalmas szénkupac s néhány kiszuperált bútor társaságában húzzuk meg magunkat. Hallgatjuk a Szabad Európa híreit, szüleim szavaiból úgy veszem ki, hogy a helyzet egyre reménytelenebb. Apám időnként elmegy ennivalóért, főleg kenyérért. Egyszer több óráig hiába várunk rá. Rettegünk az életéért. Végre hazaér fáradtan, törődötten: a Lövőház utcai pékség előtt állt sorba, amikor a Széna téren heves harcok kezdődtek, s ő a lövöldözés elől egy közeli ház udvarába húzódott.

Novemberben a szüleim úgy döntenek, hogy disszidálunk. Mamival Bajára utazom egy ismerősünk ismerőséhez, előkészítjük a terepet, hogy azután majd apám és nővérem utánunk jöjjenek. Amikor azonban hiába várunk rájuk, s apámat sikerül végre telefonon elérni, ő hazakönyörög minket. Megrettent az utazástól.

Január elején vagy közepén apám elvisz magával a Tűzoltó utcai munkahelyére, a Fővárosi Garázsipari Vállalathoz, ahol akkor már közel három hónapja nem járt. Útközben a Körút és az Üllői út sarkán félig romos házak, kilőtt tankok, törmelékhalmok látványa fogad. Ilyet addig csak második világháborús fotókon láttam.

’57-ben apám beadja a derekát, kivándorló útlevelet kérünk, sorban állunk izraeli vízumért, de Amerikába szeretnénk eljutni a rokonainkhoz. Amikor már minden hivatalos formaságot elintéztünk, apám is felmondott, én elbúcsúztam az osztálytársaimtól, a bútorainkat is eladtuk, és indulnánk, anyám csomót fedez fel a mellében. Megoperálják, lábadozik, közben azonban lejár az útlevelünk. Ismét maradunk – de most már végérvényesen.

Nem tudtuk, hogy mire vállalkozunk.

Sándor Iván

Sándor Iván / Forrás: szinhaz.org

1956. október huszonkettedikén két és fél éve vagyok a Műegyetem A Jövő Mérnöke című lapjának a szerkesztője pályakezdő íróként. Nehéz időkön vagyok túl – letartóztatás, fegyencbarak.

Már tizenkilencedikén érkeznek a telefonüzenetek a szegedi egyetemről, az Írószövetségből, a Petőfi Körből. Lapzárta huszonkettedikén, tizennégy órakor. Áttördelem a lapot az újabb hírek alapján a Blaha Lujza téri egykori Szikra nyomda második emeleti szedőtermében. Tizenhét órakor telefonüzenetet kapok a Műegyetem izzó hangulatú gyűléséről, a lap tudósítójától, a negyedéves Szabó Ivántól (az Antall-kormány későbbi minisztere).

Húsz órakor felszól a porta államvédelmi őrsége: háromtagú küldöttség érkezett a Műegyetemről, egy főt engedhetnek fel, ha vállalom érte a felelősséget.

Nemcsik Bandi, a lap munkatársa negyedéves vegyészhallgató. Átadja a nagygyűlés határozatát, a híres tizenkét pontot.

– Iván – mondja –, az a határozat, hogy ezt ki kell nyomtatni a A Jövő Mérnökében.

Elolvasom, a szedőterem vezetőjéhez lépek.

– Ezt még ki kell szedetni…

Ovassa.

– Csak nem képzeli, hogy erre én engedélyt adhatok! – int fejével az államvédelmis felé.

– Vállaltam, ki kell nyomtatni…

– Ha talál egy gépszedőt, aki vállalja…

A harmadik aztán vállalja. Diktálom ólomba a határozatot. Áttördelem a lapot, elhelyezem az első oldalon. Tíz órakor aláírom a kiszedett oldalakat. Éjfélkor indulnak a nyomdagépek.

Reggel nyolc órakor megérkezik A Jövő Mérnöke több ezer példányban az egyetemre. Szétosztják az udvaron összegyűlt hatalmas tömegben. Küldöttségek indulnak-érkeznek. Nem engedélyezik a felvonulást a Bem térre! Engedélyezik! Némán indulunk nyolcasával összefogódzva. Hatalmas a menet, egyre nő.

Annyi év után most látom magam előtt újra Nemcsik Bandi tekintetét. A pontokat kiszedő nyomdász tekintetét. A felvonulók tekintetét.

A históriai körülmények, a célok ma mások. De látom magam előtt az SZFE, a Műegyetem rakparton gyülekező és némán elinduló diákjainak, tanárainak a tekintetét. Látom az elszántságukat. Biztosítékként arra, hogy ebben a kis országban egyszer majd ne kelljen tüntetve felvonulni a jogokért, a demokráciáért, a szabad gondolatért.

Takács Zsuzsa

Takács Zsuzsa / Fotó: Valuska Gábor/litera.hu

Az történt velem is, ami sokakkal, felnőttem, vagy legalábbis gyökeresen megváltozott az életem egyetlen hét alatt. A Veres Pálné Gimnázium latin tagozatának diákja voltam, a IV Á diákja. Úgy terveztem, ahogyan a szüleim is, hogy egyetemre megyek, orvos leszek, holott lelkem mélyén tudtam, hogy nem orvos akarok lenni, hanem író. Olyan, mint Ady, olyan, mint a nyugatosok, mint Rimbaud, Verlaine, Baudelaire, öntörvényű és az életét kockára tevő lázadó. Képzeléseimhez megvolt a beszélgetőpartnerem, egy osztálytársnőm, aki zenésznek készült, és akinél zseniálisabb lényt sokáig nem ismertem. Nagy képzelgő voltam egyébként, két világban éltem, egy közép-kelet-európai, az oroszok által megszállt országban – ma már úgy fogalmaznék –, a merő hazugság orwelli valóságában, és a szüleim, a könyvek, a zene közvetítette világban. Volt egy pepita spirálfüzetem, abba jegyeztem le rendszerellenes, halálvággyal teli verseimet.

Amikor 55-ben tüdőgyulladásomat tévesen tüdőbajnak diagnosztizálták és a Svábhegyi (Szabadság-hegyi) gyerekszanatóriumba utaltak, a bőröndömbe tettem a füzetet, de az izgalmak közepette elfelejtettem kivenni belőle. A koffer estére eltűnt – mint kiderült, felvitték a padlásra –, nekem pedig felszökött a lázam. Közben ágyszomszédom, egy kopaszra nyírt, égő, fekete szemű, hófehér fogsorú, velem egykorú, gyönyörű lány élvezettel mesélte, hogy a bátyja ávós, aki egy óriás darálón a Duna vizébe darálja a rendszer ellenségeit. Úgy tettem, mintha nem lepne meg a történet, és hiába próbáltam másfelé terelni a szót, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb én is a darálóban végzem.

Ezerkilencszázötvenhat október 23-a keddi napra esett. Mámorító, verőfényes idő volt. Mindannyian tudtunk a szerveződő tüntetésről, hallottuk a belügyminiszteri tiltás, majd az engedélyezés hírét. Hosszú sorokban, összekapaszkodva vonultunk a Március 15. térre a Petőfi-szoborhoz, aztán a Bem-szoborhoz; mintha csak rokonlátogatáson volnék, olyan volt az egész. Eszembe sem jutott, hogy haza kéne mennem, a családomnak fogalma sincs róla, mi történhetett velem. A Rádióhoz már nem mentem el, de nem miattuk, egyszerűen elfáradtam, éhes voltam, és sötétedett. Másnap már nem volt tanítás. Szerdán váratlanul becsöngetett F. Laci, akivel egy nyári diákmunkán ismerkedtem meg a Statisztikai Könyvtárban. A nyár végén az utolsó pillanatban meghívtam egy koncertre, mert a barátnőm nem tudott eljönni. F. Laci azt mondta, hogy hetek óta készül meglátogatni, de össze kellett szednie a bátorságát, hátha nem örülnék neki. Zavartan átadott egy német nyelvű Michelangelo-albumot. Azt mondta, hogy a kedvenc freskói ezek, de elhozta nekem ajándékba őket. Soha többé nem találkoztunk. A csütörtöki Parlament előtti tüntetésen – máig sem tudni bizonyosan, hogy kik, a szovjet kiskatonák vagy a Minisztérium tetején elhelyezkedő ávósok – a tüntető tömegbe lőttek, és eltalálták őt is. Nem gyászoltam, rokonszenven kívül nem éreztem semmit iránta, átmeneti állapotnak, egészében irreálisnak tartottam a halált. Nem volt bennem félelemérzet. Október utolsó hete inkább boldog révületben telt.

Nem tudom, más is észrevette-e, hogy ősszel közelebb lépnek egymáshoz a házak, az utcák, a máskor annyira elbizakodott terek. Én először ezerkilencszázötvenhat november másodikán, Halottak napján vettem ezt észre. Az összetartozás tudata átjárta a napjainkat, a felnőttek azt mondták, hogy győztünk, így gondoltam én is. Aztán eljött a vasárnap, november 4-e. Esősre és hidegre váltott az idő, mély sóhaj járta át a Várost, erőt vett rajtunk a jeges rémület. A barátnőm egy délelőtt váratlanul beállított hozzánk, papírt kért és tollat, levelet írt nekem, kérte, hogy akkor olvassam el, ha már elment. A papíron az állt, hogy másnap hajnalban elviszi hármukat, az anyját, nővérét és őt egy teherautó a nyugati határszélre, és hogy menjek velük én is; foglaltak nekem helyet a teherautón. Nem mentem el, meg sem fordult a fejemben, hogy itt hagyjam a családomat, az országomat és a nyelvet. (Barátnőm anyját, aki leszállt a teherautóról és visszafordult a családi ezüst evőeszközkészletért, a határon az oroszok lelőtték.) A barátnőm és a nővére Kanadában telepedett le.

Spiró György

Spiró György / Forrás: 168 Óra archív

Titkolóztak előttem, amióta megszülettem. Békés utcákon sétáltattak – ott most géppisztolysorozatok pukkannak, egészen úgy, mint amikor kukoricát pattogtatnak. Mindkét ablaktáblánk zárva volt, ha zárva volt, korábban – most csak a külső, hogy légnyomás esetén megmaradjon a belső. Pizsamában aludtunk – most tréningruhában, a földön, mellettünk kis batyu, hogy bombázáskor, belövéskor a pincébe rohanhassunk. Kísérnem kellett őket vásárolni, és az üzletek a célszerű kereskedelmi tevékenység bölcsen, az ősidőkben feltalált intézményrendszerébe látszottak tartozni – most szentséggé nőtt a spájzban a két megtermett zsírosbödön, melyek tartalmát anyám és nagyanyám féltékenyen gyarapította. A több kiló só és liszt akár tavaszig is kitart, mondták most, holott korábban szó sem esett arról, hogy ilyen rövid távra tervezendő csak az élet. Elnéztem, amint szakavatottan, célszerű mozdulatokkal készítik a gázrezsó sütőjében a szokásosnál lágyabb, világosabb hajú, de valódi kenyeret – korábban a kenyeret is vásároltuk, s úgy hittem, a pékek dolga, hogy a munkamegosztásban elfoglalt helyüknek megfelelően, ellássanak bennünket szakmájuk termékével. Továbbá különös jelentőségre tett szert az első emeleten egy kiváló rádió, s az én személyem is különös státusba emelkedett, minthogy a felnőttek egyenjogú társaként hallgathattam a ti-ti-ti-tááá-t újabban.

El kellett képednem, mily magától értetődő természetességgel éli a számomra rendkívüli életet anyám és nagyanyám, akik mintha észre se vennék, hogy a háború óta eltelt már tizenegy másfajta év (és abból tíz az enyém is). Tudják, mikor nem szabad az ablakba állni, mikor érzik úgy azok odalent, hogy be kell lőniük; tudják, mikor kell a redőnyt feltétlenül leereszteni; időszerűnek tartják, hogy felvilágosítsanak: ha fegyveresek jönnek, menekülésem záloga, ha felmutatom nekik levágatlan pisilőmet; a pisztoly formájú, használhatatlan díszöngyújtót, nagybátyám ajándékát, tiltakozásom ellenére, még akkor, kedden lehúzzák a vécén, mert „ezek, ilyenkor, nem totojáznak”; világháborúból itt maradt kacatok közül, a spájz legfelső, csak létráról elérhető polcáról váratlanul és kitűnő állapotban az ebédlőasztalra penderül a petróleumlámpa, s miközben kanócát föl-le csavargatva, változó fényét bámulom, úgy veszem észre: a lámpa gúnyosan, rátartian néz vissza rám.

Anyám a kályhából kiszedett hamuból lúgot főz a mosáshoz, nagyanyám libát kopaszt, libahájból zsírt főz, én a nagyanyámtól kapott vasdarabot babrálom: a Sztálin-szobor füléből való, s miközben ők honleányi kokárdát tűzve, nemzetiszín karszalagosan, olykor kapualjról kapualjra lopakodva, a sorozatok szünetében az úttesten átrohanva sorba állnak, vagy éppen mentőautóra kéredzkednek föl, s így jutnak el tüdőgyulladással fekvő apámhoz a kórházba, s onnan vissza, én lelkesültségemben hatalmas Kossuth-címereket festek, az osztálytermet díszítik majd, ha ismét lesz tanítás, megtépem az orosz könyv lapjait kissé, mert anyám nem engedi, hogy a tűzbe dobjam, ott egyéb papírok égnek épp – anyám és nagyanyám tevékenykedik, sürgésükben hisztériának nyoma sincs, ők ezt az életet tudják igazán.

(Dalos György írása eredetileg a szerző 1956 Der Aufstand in Ungarn című német nyelvű kötetében jelent meg Münchenben, 2006-ban. Az itt közölt írás a szerző saját fordítása.

Spiró György írása részlet a szerző Nagymikulás című novellájából, amely az Álmodtam neked című novelláskötetben olvasható. A szerző engedélyével közöljük.)