Lakatos István: Trafik

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Lakatos István tárcáját.

Hogy is szoktak kezdeni egy történetet? Nem mesét, hogy egyszer volt, hol nem volt, meg túr a kurtafarkú malac, hanem egy amolyat. Sütött a nap a város felett, vagy gyűltek a felhők, megcsillant a fény a tócsákon, ha épp vannak tócsák. Egy férfi ment a járdán, kimért léptekkel, cipője határozottan kopogott a kövön. Vagy aszfalton, betonon, mittudomén. Igen, ilyen baromságokkal szokták kezdeni.

Szóval koppant a kövön a cipőtalpam. Ami nem igaz, mert tornacipőben vagyok, meg az utca zsivajában egyébként is hogyan hallatszana néhány koppanás, de tökmindegy, ez egy történet. Afféle visszaemlékezés. Vagy tán az sem. Amit egy sör mellett mesélsz a haveroknak, vagy a csajodnak egy „azt meséltem már?” felvezetéssel. 

Mentem, lépkedtem, ahogy illik, és nem is láttam, merre megyek, mert a fura álmomon járt az eszem. Űr-tengerészgyalogosok voltak benne, mint a Bolygó neve: Halálban, de ez valami másfajta jövő volt, egy olyan jövő, amiben a Disney-é volt az amerikai hadsereg, és a katonák páncélján, a zászlókon, a mindenen Hófehérke, Pocahontas, Mulan, Ariel és a többi figura virított, és emberszerű Mickey egerekből állt a kiszolgálószemélyzet, akiket a katonák kedvükre agyonlőhettek.

Ezen töprengtem épp, és ahogy ilyenkor lenni szokott, ha sikerül felidézned az álmod egy részletét, felszínre kerül a többi is, és csak jön és jön, és kit érdekel a valóság. Ahogy engem sem érdekelt, csak róttam az utcákat, bekanyarodtam sarkokon, nem is figyelve, merre tartok. És amikor szórakozottan cigit sodortam magamnak, tüzet viszont nem találtam egyik zsebemben sem, azon kaptam magam, hogy egy olyan utcába keveredtem, ahol azelőtt még soha nem jártam. Sőt, tulajdonképpen azt sem tudtam biztosan, hogy melyik környéken vagyok.

Épp egy trafik előtt álltam meg, miközben a zsebeimet kutattam. Nem dohánybolt, nemzeti, hanem egy régimódi trafik. Tudjátok, aminek pici, koszos kirakata zsúfolásig tele műanyag bizsuval, megsárgult, azóta régen megszűnt újságokkal, mögülük diszkréten kikandikáló, szamárfüles és szintén sárga pornólapokkal, kisautókkal, hamis dzsíájdzsókkal, kínai cippókkal, karórákkal és hasonló szirszarokkal. Tökéletes hely, hogy gyufát vegyek.

A kopott, foltos kilincs mozgott, miközben lenyomtam, az ajtó nyikorgott, és az elöregedett, lepattogzott gitt miatt az üvege is picit megremegett, épp ahogy egy ilyen, másik korból itt maradt kis üzlethez dukál. És odabent természetesen félhomály volt, a fapolcok roskadoztak az ottfelejtett áruktól, madzagra csíptetett régi újságok lógtak le a mennyezetről. A pulthoz épp csak egy kis ösvény vezetett, annyira telepakolták a padlót is, dobozokkal, kopott bőröndökkel, és még ki tudja, mikkel. Nehéz szag telepedett mindenre, de nem volt büdös, inkább csak a kor érződött, a használtság, és a vásárlók szaga, akik korábban itt járhattak. Bár volt egy olyan érzésem, hogy ritkán téved be ide vásárló.

– Egy doboz gyufát szeretnék – mondtam a pult mögött álló ősz hajú úrnak. Olcsó szappan- és öregségszaga volt. Vastag keretes szemüveget viselt, szárain madzaggal, hogy a nyakába akaszthassa, és elnyűtt, kibolyhosodott, barna kötött kardigánt, jó nagy gombokkal. 

Az öreg végigmért, összeráncolta a homlokát, majd leemelt egy rozsdafoltos fémdobozt az egyik polcról, és komótosan kotorászni kezdett benne. Türelmesen várakoztam, ahogy a boltokban szokás, a berendezést fürkésztem, de az öreg addig-addig matatott, míg már kényelmetlenül éreztem magam. Göcsörtös, ráncos ujjait figyeltem, amint egyre csak kutakodnak, drótokat, csavarokat, elemeket vesznek ki a dobozból és dobnak vissza, műanyag játék katonát, elrongyolódott papírcsónakot, üveggolyót és efféle apróságokat. Tényleg ott tartja a gyufát a sok szemét között? Mindegy, vártam tovább, csak előhalászik egy dobozzal.

Nagy sokára elégedetten hümmögött, majd egy ócska tollat tett elém. Tudjátok, azt a műanyag, átlátszó fajtát, amiben látszik a betét, és a toll mindkét végét le lehet csavarni. És nagyon jól szét lehet rágni, ha a szádba teszed gondolkodás közben.

– Ez egy toll – mondtam. – Én gyufát kértem.

– Ez kell magának, fiatalember – mondta az öreg, majd kinyújtotta felém ráncos tenyerét. – Két forint lesz.

Nem értettem a helyzetet. Mi a fenét kezdjek ezzel a vacakkal? Egy csomó toll kallódik a táskámban. És ha el is vinném, kétforintos már nem is létezik, kettőt meg az árakban lefelé kerekítenek.

Ezt hangosan megismételtem az öregnek. Az horkantott egyet, majd mintegy magában dörmögte:

– Nincs már kétforintos? Hát jó – ezt már ismét nekem mondta –, akkor kerekítsük lefelé, és tessék a toll. Isten vele, fiatalember.

– Szóval… szóval gyufát nem kapok? – kérdeztem rövid hallgatás után.

– Erre nagyobb szüksége lesz – mondta komolyan, majd leült a pultja mögötti székre, kihajtott maga előtt egy régi magazint, és belemerült az olvasásba, jelezve, hogy részéről lezárta az ügyet.

Még vártam egy kicsit, álltam ott bambán, hátha csak hülyül, és ideadja végre a nyavalyás gyufámat, de már ügyet sem vetett rám. Hát jó. Makogtam valami viszontlátásfélét, és már hátat fordítottam, amikor az öreg utánam szólt.

– Itt hagyta a tollat.

– Tényleg, bocsánat..

Sután felmartam a tollat, kabátzsebembe süllyesztettem, és már ott sem voltam.

Odakint még egyszer megnéztem az üzletet. Szenilis vénember, vontam le a tanulságot, majd kerestem egy dohányboltot, és végre rágyújtottam.

Nagy sztori, mondhatjátok. Találkoztál egy vén bolonddal, aki rád sózott egy vacak tollat. Na igen, de várjatok, még nincs vége.

Néhány nappal később épp sétáltam valahová, és a dohányomat halásztam elő a kabátzsebemből, ám amikor kihúztam a kezem, az egész tiszta kék tinta volt. Az a rohadt toll, morogtam, kellett nekem bemenni abba a boltba, most tönkrement a kabátom. Megálltam, hogy megnézzem, mekkora a tintafolt.

És akkor valami lezuhant elém a magasból.

Egy óriási helyen leszakadt a vakolat az épület homlokzatáról, úgy a harmadik emelet tájékán.

És akkor belém nyilallt, hogy ha nem állok meg, és nem nézem meg a tintafoltot, engem csap agyon az a törmelék.

Az a vén bolond megmentette az életemet. Ezért sózta rám a tollat, mert valahogy tudta, hogy ez fog történni.

Néhány járókelő ijedten kérdezgette, jól vagyok-e, de mivel nem esett semmi bajom, mentek is tovább az útjukra. Én pedig elindultam a bolt felé, hogy megköszönjem az öregnek. Mentem, mentem, egyik cigit szívtam a másik után, annyira felzaklatott ez az egész. Nem csak az, hogy kis híján meghaltam, hanem az is, hogy honnan a csudából tudta az öreg, sőt egyáltalán: ki a fene ez az öregember?

Nagyjából rémlett, merre jártam, miután akkor kiléptem a trafikból, de persze, mondanom sem kell, nem találtam meg a boltot, még csak az utcát sem. Mintha soha nem is létezett volna. De az ilyen történetekben ez már csak így szokott lenni.

Lakatos István