Orbán Balázs: Az elvtelen kompromisszumok következményeiről

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Orbán Balázs publicisztikáját. 

„A cél szentesíti az eszközt!” – ez az a tételmondat, amelynek hallatán minden jóérzésű ember visszahőköl, s egyből amorális ámokfutást vízionál maga elé. „Légy hű az elveidhez!” – hangzik általában rá a válasz, így vagy ehhez nagyon hasonló formában. De vajon szabad-e hazudni abban az esetben, ha egy elnyomó hatalom erőszakszervezete a pincékben bújtatott ártatlanok holléte után érdeklődik? Mindannyian érezzük, mi a helyes: inkább hazudunk, csak az ártatlanok megmeneküljenek. Vagy hogy egy konkrétabb példával éljek: mindannyian hálával tartozunk a már elhunyt Sztanyiszlav Petrov szovjet katonatisztnek, aki azzal, hogy a hidegháború egyik legfeszültebb pillanatában felülírta a katonai protokollt – lényegében megtagadta a parancsot, s egyben túlterjeszkedett hatáskörén –, több száz millió ember életét mentette meg egy félreértésen alapuló atomháború megakadályozásával. Holott a katonai parancs követése olyan erény, amelyet egyébként joggal várunk el minden fegyveres szervnél szolgáló személytől. 

Ezek persze egyszerű példák, mert mögülük jól kitapinthatóak az erkölcs kontúrjai. De mi van akkor, ha a háború megakadályozása egy, ezer vagy egymillió ember életébe kerül? A morális dilemmákat nem lehet matematizálni. A legtöbb, amit mondhatunk, hogy mindenkinek azt kívánjuk, soha ne kerüljön ilyen döntési helyzetbe! Ilyenkor valószínűleg csak az utókor ítélkezhet, s még így is valószínű, hogy az ítélet nem lesz egyöntetű. A megmentett emberek családjai hálásak lesznek, a feláldozott emberek rokonai pedig kárhoztatják majd azt, aki egykor a döntést meghozta. Feltéve persze, hogy a döntéshozó valóban kényszerpályán mozgott, s nem volt egy akkor még nem ismert, de létező harmadik út. 

A magyar politikai rendszer sajátossága, hogy a domináns kormánypárttal szemben általában egy széttöredezett ellenzék veszi fel a versenyt. Így volt ez a dualizmus korában is, de ugyanúgy meg kellett teremteni a rendszerváltoztatás után a jobboldal egységét is, s most a jobboldali kormány ellenzéke került „egységkényszerbe”. Ez az egységkényszer óhatatlanul nézetkülönbségeket feloldó kompromisszumokat, politikai vitákat, majd azok elcsendesülését hozza magával. Azaz egyszer mindenkinek engedni kell az elveiből a céljaiért. 

De mi is ez a cél? Ez a politikum esetén nem lehet más, mint a politikai közösség ügyének sikerre vitele, illetőleg a közösség tagjai számára a biztonság és a gyarapodás feltételének biztosítása. Ennek a célnak az eszköze a hatalom. Ha a célok és az eszközök nem cserélődnek fel, akkor az esetleges és szükséges kompromisszumok igazolhatók. Ha azonban a közösséget használjuk (ki) annak érdekében, hogy hatalomra jussunk, az elveink feladása és a kompromisszumok sora nem igazolható. 

Mindkét esetre van példa a magyar politika történetében. Az utóbbi utat látszik ugyanakkor bejárni a mostani baloldal. Ezt mutatta meg a hétvégi szerencsi időközi választás is. A szélsőséges, antiszemita, rasszista, a helyieket megkárosító jelölt mellett – futószalagon érkezve – sorakozott fel mosolyogva és szelfizve a teljes magyar ellenzék, vizuálisan és verbálisan is azt harsogva, hogy egyetlen egy kormánypárti parlamenti mandátum érdekében minden eszköz megengedett, minden határ átléphető, ezzel állítva ki az egész baloldalról a szegénységi bizonyítványt, és mutatva a helyzet tarthatatlanságát. Ne legyen kétségünk, 2022-ben ugyanezt a formációt ugyanígy láthatjuk majd, mindez ugyanakkor már most előrevetíti az ilyen elvtelen kompromisszum mentén összetolt politikai formációk bukását.

Létező társadalmi vízió és a hozzá kapcsolódó politikai elvkészlet nélkül minden ilyesfajta hatalomszerzési kísérlet szükségképpen széteső, önellentmondó, fenntarthatatlan és instabil. Nincs olyan legitim célja, amely egyfajta gravitációs mezőként egyben tartaná. Mondanom sem kell, egy ilyen, a politikai közösség kihasználásán alapuló hatalomgyakorlás magának a közösségnek árt a legtöbbet. Olyan, mintha egy katonai vezető saját népe kárára próbálná ki az újonnan beszerzett fegyvereket, noha ezek célja épp ezen nép békéjének és biztonságának garantálása lenne. Így fordul ki magából a világ, ha a célokat és eszközöket felcseréljük. A politika célja pedig a közösség gyarapítása, s ennek eszköze a hatalom, nem pedig fordítva, ahogy a magyar baloldal gondolja.