Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Szaniszló Judit: Első és utolsó

Létrehozva:

Kiemelt kép: Horváth Judit

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Szaniszló Judit tárcáját.

„Az embervadászat és a felebaráti szeretet két véglete között még van egy csomó problémás opció, és szerintem sok múlik azon, hogy ezeknek a veszélyeivel is szembe tudunk-e nézni. Hogy mennyire vagyunk tudatában saját, őszinte odafordulásként megélt tolakvó arroganciánknak, hogy mennyire vagyunk képesek kontrollálni öncélú, romantikus lelkesedésünket, hogy adott szituációban le tudunk-e mondani a számunkra megajánlott kommunikációs lépéselőnyről.”

(Erdős Virág)

 

Szóljon ez most rólam? 

Negyvenhárom éves elmúltam, az orvostudomány és az életem jelenlegi állása szerint nem lesz gyerekem sem így, sem úgy. Ez nem önsajnáltatás – oké, egy kicsit az, hiszen én hoztam fel már megint, és én hozom fel ezt mindig, persze amikor mások kérdeznek róla, természetesen megnémulok, lebénulok satöbbi –, de ha mégis valami egészen konkrétnak kellene neveznem, ami mégsem önsajnáltatás, akkor leginkább repetitív szembenézésnek nevezném. Az életem értelmét firtató képzeletbeli kérdőív ezen részhalmazra vonatkozó rublikája tehát kipipálatlan marad, de a tollat még mindig nem bírtam letenni. Hajlamos vagyok csattogtatni. Valahogyan csak nyomot kéne hagyni valaki másban is, aki fiatalabb, mint én, és túlél engem legalább pár évvel. 

Csitt-csatt.

Elmegyek az InDaHouse-ba önkénteskedni, gondoltam. Nagyon féltem, mondanám legott, de ez a két szó mégsem írja le pontosan, hogy mit éreztem már hetek óta. Akartam, szorongtam, akartam, szorongtam, és így tovább nagyon sokáig, legtöbbször az alvás rovására. Attól tartottam, hogy bár én jót akarok, mégiscsak korlátozottak és torzak az eszközeim.

Csitt-csatt. 

Nincs tapasztalatom. 

Budapesten élek, középosztálybelinek mondott értelmiségi buborékban, ami nem bűn, de azért lássuk be, erősen korlátos a start, ha az ember hatékony akar lenni a komfortzónáján kívül. 

Ötévesekkel ilyen intenzíven még soha nem foglalkoztam. 

Ennyire hátrányos helyzetűekkel pláne nem. 

Szegények. 

Nagyon szegények. 

Jó részük cigány. 

És? Kérdezhetnék vissza magamnak politikailag rohadtul korrekten, de nem tudok csak úgy visszakérdezni. Nem tudom elintézni egy és?-sel. Nem azért, mert nem akarok politikailag korrekt lenni – egyesek szerint sokszor túlzottan is az akarok lenni –, hanem mert nem tudok róluk semmit. Én sem szálltam volna ki szívesen egyedül egy autóból a fügödi cigánytelep közepén a piros InDaHouse-os egyenpólóm nélkül, és nem kurjongattam volna jó reggelt minden ház, viskó, kunyhó előtt. Én sem tudtam volna, mit mondjak nekik, ha megkérdezték volna, mit akarok tőlük. Fogalmam sem volt, hogyan élnek. Nem mentem volna be a faluvégi kisboltba csak úgy. Nem simogattam volna meg önszántamból a lógó csücsű kutyáikat és a csipás kismacskáikat, hogy de cukik.

Eddig nem.

A velük töltött öt nap után viszont könnyekig megható nyomorpornót tudnék írni arról, mit láttam, mit éreztem, mit tapasztaltam. Nem vagyok sem Tar Sándor, sem Borbély Szilárd, sem Erdős Virág, Jónás Tamás meg aztán pláne. Ha az ember nem úgy szól róluk, értük, ahogyan az előbb felsoroltak, akkor nem is érdemes elkezdeni, ennél alább menve meg nincs kedvem könnyeket fakasztani. Senkinek nem vágya egy cigánytelepen megszületni.

Tizennégy ötéves gyereket kellett Encs-Fügödön öt napon keresztül kétszer két órában foglalkoztatnunk, velük ebédelnünk, vécére járnunk, kezet mosnunk egy olyan foglalkoztató házban, amiben még nincs vezetékes víz. Nap végén aztán a nagyobbakkal társasoztunk. A házat az InDaHouse Alapítvány vásárolta, akik Hernádszentandráson már évek óta működtetnek egy nagyon sikeres felzárkóztató programot. Az „új” foglalkoztató ház az elhunyt Juliska nénié volt, akinek ugyanolyan bögrék lógtak a meszelt konyhája falán, mint amilyenből én Kövesdi nagyitól kaptam a habos kakaót úgy negyven évvel ezelőtt. A hátsó budiba menet többször belevertem az oldalam a falifogasba, amire fel voltak akasztva a bögrék. A tábor alatt naponta nagyon sokszor ment le a cukrom a hőségben, szédelegtem, le kellett ülnöm, soron kívül ennem, innom, ami azért volt kellemetlen, mert így időnként az én személyes nyomoromról szólt a dolog, és pont ezt szerettem volna a legkevésbé. Viccelődtünk is többször Fruzsival, hogy ezt fel kéne használni promóciós érvnek valamelyik social felületen: a fügödi önkénteskedés még a cukorbetegséget is meggyógyítja. Az elején az volt a tervem, hogy el sem mondom, hogy cukros vagyok. Így utólag elég hülye ötlet lett volna. Minden résztvevő önkéntes lány, asszony nevét szeretném aranyba foglalni, rengeteget segítettek nemcsak a gyerekeknek, de nekem is. Kösz, csajok.

De.

Szóljon ez inkább a gyerekekről.

Igen, nagyrészt cigányok. Igen, elképzelhetetlenül szegények. A házaik szörnyű állapotban vannak. Onnan tudjuk, melyik ötéves gyerek vár ránk a kapuban – ha van egyáltalán kapu –, amelyiken van cipő is, és ruha is. A kisebb tesóik általában mind pucérak. A tizenkét éves kamaszlányok szája fülig ér, hogy alibiből elkísérhetik a kicsiket, és aztán ők is részt vehetnek a csoportos udvari játékokon. Zsuzsika és Virág is kisebb és törékenyebb, mint amire számítottam, ötévesen akkorák, mint az általam eddig ismert háromévesek. A viskóik, az udvaraik, a testvéreik, a szüleik többnyire siralmas állapotban vannak.

De Zsuzsika okos és ragyog, amikor el kell mondani, mit lát a képeskönyv negyedik lapján, és a libikóka szót is ismeri, Virág pedig a harmadik napon végre megszólal, hangosan kimondja a nevét, és mosolyog, amikor kiszínezi a pöttyös bögrét – szigorúan a vonalon belül haladva. Az ötödik napon már folyamatosan beszél. Halkan, de csacsog. Sokkal többet tudnak, sokkal fegyelmezettebbek és jobban szocializáltak, sokkal átlagosabb ötévesek, mint amire számítottam, és ettől lett a végére még megrázóbb ez az egész. A reménytelenségre voltam felkészülve, a totális elhanyagoltságra, erre egy csomó potenciált nyomott az arcomba ez a tábor. Napok óta azon tipródom, tulajdonképpen mit is akartam én ezzel az öt nap intenzív melóval bizonyítani…

És kinek akartam tulajdonképpen bizonyítani? Kell itt bármit is bizonyítani? Reményt akartam adni nekik? Mégis mihez? Hogy egyszer át tudják lépni önszántukból a telep határát, és nem csak akkor, amikor a szerencsésebbek közmunkára indulnak a szüleikkel? A remény veszélyes fegyver. Azt akarom majd elhitetni velük, hogy ki-be járhatnak a régi világuk és az újonnan megismert világ között? Kiemelni őket a nyomorúságos, de mégiscsak természetes közegükből? Azzal akartam áltatni őket és magamat öt napnyi bohóckodással, hogy bármire képesek, csak akarni kell? Nem képesek akármire, és ha ez így marad, később még kevésbé lesznek képesek rá. Az önhibának ehhez semmi köze. Annyi hátránnyal indulnak már a startnál, amennyit én elképzelni sem tudtam idáig, maximum kapisgáltam. Tizennégy gyerek számtalan cukiságát tudnám itt tételesen felsorolni. Rólam szólna az is, az én észrevételeimről, az én döntéseimről, hogy kiben mit vagyok hajlandó és képes meglátni. De ki a fene vagyok én a számtalan előnyömmel, amik eddig szinte láthatatlanok voltak, most pedig nonstop kiszúrták a szemem? Hogy jövök én ahhoz, hogy?

És ez lett végül a megfogalmazható célom: egyszer majd legyenek képesek ők dönteni és a döntéseiket szavakkal jól megfogalmazni. Tudják elmondani ők, hogy milyen ez, mondják el ők, hogy mit éreznek és mit akarnak. Legyenek szavaik, hogy mikor akarnak menni, és mikor maradni. Beszéljenek majd ők a sérelmeikről és a lehetőségeikről, illetve azok hiányáról. A traumáikról, az örömeikről, a szüleikről, a kismacskáikról, a vélt és valós hiányaikról, meg hogy milyen szerintük az életük. Ne én, ne más mondja el, milyen ez a nyomor, milyen megható, boldog és kilátástalan ez az egész egyszerre, és hogy tulajdonképpen milyenek is ők valójában. Akkor szólhat az életük saját magukról, ha ezt itt most abbahagyom. Ezért fogok még többször visszamenni Fügödre. Beszéljenek majd ők maguk magukról helyettem.

A számomra megajánlott kommunikációs lépéselőnyömről ezennel ünnepélyesen lemondok.

 

Szaniszló Judit

 

Legnépszerűbb cikkeink