Babiczky Tibor: Temetés előtt

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Babiczky Tibor tárcáját.

„Amit a következőkben látni fognak, a képzelet szüleménye. Tehát nem elképzelhetetlen.”

(Nada csoport, 1974)

Ne is lássalak, mondta anyám. A félhomályos előszobában álltunk, négy vagy öt éves lehettem. Nem tudtam, mit követtem el. Nem tudom. Ne is lássalak, mondta. Aztán eltelt majdnem negyven év, és tényleg nem voltam látható a számára. Meg a magam számára sem.

„Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig / Legelget a tehén / S lassan megmérgeződik” – kezdődik Apollinaire híres verse, a Kikericsek. Lassan mérgeződik meg az ember is, és észre sem veszi. Mert nemcsak a fizikai abúzus mérgez, hanem a szavak is. És a párkapcsolati erőszak szinte mindig a szülő-gyerek viszonyban elkövetett vagy elszenvedett erőszak következménye.

A szülőhöz való gyermeki viszonyulás pedig maga a megélt és elfogadott természetesség. Nagyon sok idő és energia kell meglátni, hogy amit természetesnek fogadtunk el – hiszen magától értetődő volt –, az korántsem természetes. Csak egy torzkép. Nem idilli rét, hanem aknamező. Amelyen Apollinaire teheneihez hasonlóan legelészünk.

Gyógyulni – vagy gyógyulni akarni – viszont sohasem késő. Ha megvizsgáljuk az életünket, Radnótit parafrazeálva, gépen kell fölé szállnunk, és térképként kell vizsgálnunk a tájat. Mely a hazánk. Ez emelkedés egyúttal azt is megmutatja, milyen mélyről kellett indulnunk.

„Ismerd meg önmagad” – állt a delphoi jósda homlokzatán. És segítséget kérni – elkezdeni egy terápiát például – nem szégyen, főleg, hogy valójában magunknak segítünk vele.

Íme, néhány mondat, amely hosszú évtizedekig természetesnek hatott számomra, ma viszont már nem az:

Szégyellem, hogy megszültelek.

Te nyomorult.

Apai nagyapádnak volt agybaja, sírba is tette nagyanyádat. Te most olyan vagy, mint ő volt.

A sor folytatható lenne. De fölösleges. Meglátni önmagunkat csak tiszta tükörben lehet. Rozsdás tükörben rozsdafoltos lesz az arcunk.

Van egy pillanat, amikor rádöbbensz, hogy ha legközelebb a földre kerülsz, nem fogsz tudni többé fölkelni. És ekkor, ebben az egyszerre szétfolyó és éles pillanatban lesz tétje az életednek. Mert onnantól – mostantól – kezdened kell vele valamit.

Hogyan is van A kis hercegben? „Szelíden dőlt el, ahogyan a fák.” Aki ezt írta, jó eséllyel sosem látott fát kidőlni. Nem hallotta a recsegést, a csikorgást, a sikolyokat, a morajt. Nem látta, hogy a magatehetetlenül dőlő test hogyan ránt magával más, egészséges fákat, hogyan pusztít el maga körül, dőlésirányban, mindent. Az életed tétje nem kívüled van, az életed tétje nem egy nő, egy akadémiai tagság vagy a gondoskodó utódok. Az életed tétje az egyensúlyod. És a belátás, hogy amikor kibillensz, majd dőlni kezdesz, akkor olyan terület felé fordulj, ahol nem lapítasz szét senkit és semmit. Hogy a halálod észrevétlen legyen. Pedig mindannyian a figyelemre vágyunk, még a halálunkban is. Ki ne képzelgett volna kamaszként a saját temetéséről, amelyen ezrek vonulnak bűntudattal a koporsó mögött; bűntudattal, hogy elmulasztottak valamit. Vajon gondolunk-e arra, hogy saját magunkat ne mulasszuk el?

És itt jön a képbe a vallás. Mert Isten vagy szeret, vagy gyűlöl. De ez úgyszólván mindegy. Hiszen nincs eszköze, hogy ezt kimutassa. Vagy nekünk nincs értelmünk felfogni. Mert Isten vagy létezik, vagy nem létezik. De ez is úgyszólván mindegy. A lényeg a bizonyosság, akármelyik irányban. Semmi bonyodalom. Ha van, akkor szerethető (tét nélkül), ha nincs akkor gyűlölhető, vagy éppen szerethető a hiánya (tét nélkül). Az ember viszont csupa átmenet, csupa árnyalat. Mondj bármi bizonyosat, csak egyetlen bizonyosságot arról az emberről, akit a világon a legjobban szeretsz, és akit ismerni vélsz. Határozz meg egy ilyen egyszerű viszonyt – szeretetet vagy gyűlöletet – bárkivel kapcsolatban. Egyedül a szerelem képes – időlegesen – ilyen egyértelművé homályosítani a világot. És a vallás is szerelem, csak annak valamiféle csökött, gyáva torzképe, amely megkísérli kiküszöbölni az elkerülhetetlent. A veszteséget. A bizonytalanságot. A változást. Az aszimmetriát. Mindazt, amit egy másik ember jelenléte előhívhat az életünkből.

„Mert rész szerint van bennünk a prófétálás…” – zárnám önironikusan. Kérjetek, aztán majd kiderül, kaptok-e. „Zörgessetek, és zörögni fog.”