Non non non

Négy-öt évvel Trianon előtt, vagyis 1915–1916-ban aligha akadt ember Magyarországon, aki el tudta volna képzelni: minek a végére tesznek majd pontot a Párizs környéki kastélyokban aláírt szerződések. (Meg hogy mit indítanak el.) Ezek a szerződések a vesztesek számára kényszerűek voltak, a másik oldal, a győztes fél viszont nem is leplezte korlátokat és megfontolást nem ismerő mohóságát.

Ahogyan tehát senki nem hitt abban, hogy ilyesmi megtörténhet, aligha akadt olyan magyar ember 1920-ban, aki úgy gondolta volna, hogy ez a rablóbéke még száz év múlva is érvényes lehet. Most pedig, íme, itt állunk ugyanabban a helyzetben, mint egy évszázada, és el kell számolnunk ezzel az évszázaddal: mit tettünk rosszul, mit jól, mit volt lehetséges megtennünk, mit nem, mit volt kötelességünk megtenni és mit mulasztottunk. De nemcsak az elmúlt száz évvel kell elszámolnunk, hanem az elkövetkezővel is: melyek a lehetőségeink, melyek a kötelességeink, melyek a feladataink, ha azt tartjuk célunknak, hogy 2120-ban felemelt fővel mondhassuk: megtettünk mindent azért, hogy a nemzet megmaradjon és egyben maradjon.

Mi már beleszülettünk ebbe a valóságba. De ahhoz, hogy megértsük nagyszüleink döbbenetét és hitetlenkedését, el kell képzelnünk a következőt. Mai viszonyaink között gondolkodva, ha ma érné az országot egy újabb trianoni csapás, elvesztenénk olyan városokat, mint Debrecen, Szeged, Pécs, Sopron vagy Győr. És le sem peregne egy újabb száz év és akadnának olyan honfitársaink, ráadásul politikai vezetők, akik abban a kérdésben, hogy legyenek-e magyar állampolgárok és kapjanak-e parlamenti választójogot a debreceni és a szegedi magyarok, erre  azzal a rémképpel ijesztgetnék a kétszeres csonkításon átesett ország népét, hogy román és ukrán munkavállalók betódulása fenyegeti a magyarok munkahelyeit.

Ezt a gondolatkísérletet talán érdemes volna Bukarestben is elvégeznie néhány közszereplőnek. Ahhoz, hogy megértsék: hogyan éli meg a magyar nemzet azt a veszteséget, amelynek kulcsszava és szimbóluma Trianon, szükséges volna elképzelnie, hogy az 1915-ös Románia hogyan nézett volna ki, ha akkori területének kétharmadától megfosztják. Idegen hatalmak kezére került volna pl. Iasi (Jászvásár), Szucsáva, Bákó, Galac, Konstanca és Krajova.

Létezik ugyan, mint jól tudjuk, egy ellenérvként, hivatkozásként használt szempont: az etnikai realitások – a többségi-kisebbségi arányok – tiszteletben tartásának elve. A gyanútlan magyar politikusokat sokáig hitegették olyan ígéreteket meglebegtetve, mint az új határvonalak népszavazási eredmények alapján történő megrajzolása. Az egyetlen soproni kivételes esettől eltekintve erre nem került sor, így történhetett meg, hogy magyarok milliói kerültek kisebbségi sorba azokban a városokban és falvakban, amelyeket őseik építettek és virágoztattak évszázadokon keresztül. A puszta nemzeti hovatartozás igen csalóka szempont, főleg utólagos argumentumként. Nagy kérdés, hogy akart volna-e az erdélyi román paraszt egy olyan Romániához tartozni, amely tíz-tizenkét évvel korábban saját parasztjai ezreit gyilkolta le (1907-ben). Azt is tudjuk, hogy az 1918 decemberében Kolozsvárott tartott nagygyűlésen, mely állást foglalt Erdély magyar állami keretek közötti jövője mellett: ezen a nagygyűlésen román szónokok is ezt az eszmét támogatták.

Mindezekről érdemes volna elgondolkodniuk azoknak a bukaresti politikusoknak, akik a trianoni évfordulót nemzeti ünnepként szeretnék lenyomni kisebbségeik torkán – azoknak a közösségeknek, amelyeket a gyulafehérvári határozatokban még népeknek neveztek, s akik fele olyan ígéreteket fogalmaztak meg, melyeket azután érvénytelennek tekintettek. Erről is szól ez a kerek évszázad, hogy milyen mérleget vonhatnak le maguknak erről a száz évről a Nagyrománia polgáraivá lett magyarok, németek, zsidók, törökök és szlávok. Vagy akár azok a románok, akik kétségbeesve ismerték fel, hogy az állami hovatartozásnál léteznek fontosabb értékek is. 

Szőcs Géza

Orbán Viktor miniszterelnök kulturális főtanácsadója

(A publicisztika a Pesti Hírlap június 5-i számában jelent meg.)