„A régi rend fegyverletétele volt a rendszerváltozás” − interjú Jeszenszky Géza ex-külügyminiszterrel

Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár. Három évtizeddel ezelőtt ő volt az Antall-kormány külügyminisztere. Vele beszélgettünk a rendszerváltozást követő első, szabadon választott parlamentről.

– Hogyan emlékszik vissza, milyen volt az első ülés hangulata?
– Bár én az első ciklusban nem voltam tagja az országgyűlésnek – ez az én döntésem volt Antall Józseffel egyeztetve –, de bent voltam az ülésen, a karzatról figyeltem a történéseket. Azt kell mondanom, hogy felemelő érzés volt. Szinte el sem akartuk hinni, de ez volt a bizonyíték, hogy megtörtént a rendszerváltozás. A gyermekkoromat Rákosi alatt töltöttem, már akkor megtanultam félni, a Kádár-rendszer bizonyos megtorló intézkedéseit pedig a bőrömön éreztem. Szóval az, hogy ennek a kommunista rendszernek vége van, és hogy egy valódi parlament fog működni a „bólogató Jánosok” korábbi gyülekezete helyett, hihetetlen öröm volt. Amik ott elhangzottak, nem csak szép szavak voltak, érdemes ezeket visszaolvasni, főleg a fiatalabb generációnak. Antall József megköszönte az utolsó, Németh Miklós vezette, nem demokratikus kormánynak a hatalom békés átadását. Ez részükről egy fegyverletétel volt.

– Mit mondott abban a bizonyos beszédben Antall József?
– Nemcsak az hangzott el, hogy örüljünk, hanem az is, hogy nehéz időszak áll előttünk. De egy visszafordulástól, egy visszarendeződéstől is tartott. Ez meg is történhetett volna. 1991 augusztusában Moszkvában volt egy puccskísérlet, ami szerencsére meghiúsult, de könnyen győzhetett volna, és ha igen, akkor visszajött volna ide a szovjet hatalmi rendszer. Antallt és engem is felhívott aznap a NATO főtitkára, Manfred Wörner, és nagyon szép szavakkal elmondta, hogy velünk vannak, de nem mondta – mert nem mondhatta –, hogy ha az orosz csapatok visszajönnek, akkor megvéd minket a NATO. Márpedig ha akkor a puccs győz, akkor ma nem beszélgetünk.

Fotó: Soós Lajos/MTI

– Barátok voltak a rendszerváltozás utáni első miniszterelnökkel, Antall Józseffel. Mi lett volna akkor, ha nem hal meg 61 évesen?
– Azt gondolom, hogy ha nem betegszik meg, akkor másképp alakult volna Magyarország történelme. Nem mondom, hogy az MDF újra nyert volna, de az bizonyos, hogy kisebb lett volna a vereség egy egészséges Antall mellett. Ha a hamis illúziók mégiscsak a korábbi szocialisták, vagyis a korábbi állampárt győzelmét hozták volna, akkor Antall József sziporkázott volna az ellenzékben, és a Horn-kormány nem érte volna meg a négy évet egy olyan ellenzékkel szemben, amelynek a vezetője az egykori miniszterelnök. Amellett arra is lett volna esély, hogy a ‘94-es választásokon gyengül a kormánykoalíció, de a Fidesz részvételével folytatódhat az a józan, jobbközép, nyugatbarát kormányzás, amit ‘90-ben mi elkezdtünk.

– Akkoriban milyen volt a viszony az ellenzékkel?
– Nekem sok régi, mondhatnám szoros, jó barátom volt közöttük. Arra törekedtem, hogy a régi barátságokat megőrizzem, még akkor is, ha politikailag más táborba tartoztunk. Az egyik ilyen Dornbach Alajos volt, az Országgyűlés ellenzéki alelnöke, akivel és családjával együtt síeltünk. Vagy Darvas Iván, a kiváló, népszerű, az ‘56 után bebörtönzött színész, aki az SZDSZ képviselője volt, Antall-lal korábban és akkor is baráti viszonyban volt. Tehát régi kapcsolatok álltak fenn a kormány és az ellenzék között. Antall mindig azt mondta, hogy a demokrácia működéséhez nemcsak egy erős kormányra van szükség, hanem egy erős ellenzékre is.

– Antall gondolatai mellett mit szól ahhoz, hogy a kormány az ellenzék nélkül emlékezett meg az évfordulóról?
– Sajnálattal láttam. Én annak sem örültem, hogy a rendszerváltozás után barátságok, sőt házasságok mentek tönkre amiatt, hogy ki melyik párthoz húz. De visszatekintve, az akkori viták jóval kisebbek voltak, ma már inkább gyűlölködésnek lehet ezt nevezni. Ez nem jellemző a többi, egykoron kommunista országra. Ott is vannak éles viták, de ilyen jellegű mély ellentét nincs. Ez csak gyengíti az országot.