Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Archív cikkek

Hősökről és sírokról

Trencséni Dávid

Létrehozva:

Vágvölgyi B. András publicisztikája ifjabb Rajk Lászlóról. Megjelent a Pesti Hírlap digitális kiadásának 10. számában.

Még ma is van az úgy, 10 év intenzív tréning, hegyi kiképzés után, hogy elolvas az ember valamit és kifordul a gálája. Legszívesebben elhányna az Uralig, amerre az okádat-inspiráció eredeti szülőhelye lakik a vlagyiszlavszurkovi sztyeppén. Rajk Laciról van szó, a tavaly, jócskán idő előtt elhunyt építészről, filmes látványtervezőről, public intellectualről ‒ utóbbira nincs jó magyar szó. Mikor 2019 nyarán megtudta a végzetes és rövidlejáratú betegséget, utolsó munkaként az évtizeddel korábbi életútinterjút sajtó alá rendezte Mink András történésszel, a hosszú beszélgetés kérdezőjével, ami a Tények és tanúk sorozatban jelent meg A tér tágassága címen még tavaly. A könyvről szóló minapi blogbejegyzés savköpő menyétje azt lobbantja Rajk szemére, hogy apja és anyja kommunizmusával nem számolt el. Elkerekedett a szemem, vajon a nagy „apák-és-fiúkozásban” miért nem azt kifogásolja, ha néhai nagybátyja, Rajk Endre szerepével nem számolt el, aki a nyilaskormány államtitkára volt? Komplikált ország. Szelektív számonkérés szimpátia-alapon? Mikor Rajknak szamizdatbutikja volt a Galamb utcában, mikor a Szeta (Szegényeket Támogató Alap) és a demokratikus ellenzék aktivistája volt, a Rajk számára otthonos Iparterv székházban magam is jelen voltam képviselőjelölti indulásán (1985), amit az akkor „munkásőr-vattának” nevezett célirányos brigád hiúsított meg. Blogbejegyzés szerzője ekkor valszeg a Rózsadombi Bányász meccsein drukkolva köpködte a szotyit, hisz a felcsúti Maracana nem állt még. „Mélységesen mély pszichológiai dögkút ez”, írtam egy ezt tárgyazó Fb-posztra.

Rajk ugyanis szimbólum volt. Egyszer, még a nyolcvanas évek első fele volt, bementünk egy éjjel a Váci-Sörház sarkon a Kis Wernesgrünerbe, és az egyik oldalablaknál, bárpulton könyvvel, mellette sörrel, kézben: mezítábas Kossuth, ült Rajk. Punknak nézett ki, és olvasott. Talán ez lehetett az időszak, mikor Eörsinél lakott a Belgrád rakparton. Összenéztünk a haverral: szabadságszimbólum kádári éjben. Mikor szerkesztettem a Magyar Narancsban a kilencvenes évek elején folytatólagos képregényüket (HaRaShow; Haraszti-Rajk Show), mindig pontos volt, barátságos és szellemes. Mikor a Kolorádó Kidben a Rajk-temetéses ismerkedési jelenetet forgattuk, hívtam statisztálni, ne csak hétévesen a valóságban, de idősebben a fikcióban is legyen jelen. (Elvállalta, aztán egyeztetéskor kiderült, hogy vidéken forgat aznap, amerikai produkcióban.) Tavaly egy filmfesztiválon ebédeltünk együtt Kende Jánossal („Jancsó Miklós szeme”) hármasban. Nem gondoltam volna, hogy utoljára. Laci nem volt még egyéves, mikor az apját kivégezték. Hatévesen ismerte meg az anyját. Apja temetése a forradalom főpróbája volt. Igen, tudta később, hogy a neve védi. Használta, szerencsére. Életútja Shakespeare-királydráma. A „terror háziasszonya” sajáttermelésű, messzesárgálló sósavas pepszinnel kívánja összekenni a hőst és a sírt. Egyik kedvenc argentin szerzőm, Ernesto Sabato írt Sobre héroes y tumbas (Hősökről és sírokról; 1955) címen nagyregényt a perónizmusról, mely politikai alakulatról azt érdemes tudni, hogy a polgári demokrácián már jócskán túl, de a katonai juntán még innen lévő, nácibarát, a világ első nackós populizmusának tudott kormányzati forma volt. És annak is vége lett, ahogy a kurzuspropagandisták kurzusainak is vége lesz egyszer.

Legnépszerűbb cikkeink