Archív cikkek

Lackfi János: Kiállni a virtuális erkélyre és áriázni

Létrehozva:

2020.03.24. 12:30

Szerző:

Pesti Hírlap

Fotó: Raffay Zsófia

Lackfi Jánossal frissen megjelent gyerekkönyve kapcsán biztonságos távolságból beszélgettünk az írói önmenedzselésről, a Térey-ösztöndíjról, arról, hogy tanulható és tanítható-e az írás, és hogy a múzsák járványidőkben sem hallgatnak.

– Jelen helyzetben – mikor mindenki kényszerűen otthonról dolgozik – elkerülhetetlen az online tér, a közösségi média aktív használata, ám Ön már jó ideje ezen keresztül is tartja a kapcsolatot olvasóival. Mennyire szükséges manapság, hogy egy alkotó önmagát menedzselje?

– Egyrészt nincs más, aki menedzseljen, a kiadók ezt nem teszik meg. Másrészt ügynökségek sincsenek, és sokan nem olyan szerencsések, mint én, akinek remek menedzserem van Eszéki Erzsébet kulturális újságíró személyében. Ő a fellépésekkel foglalkozik, hiszen a közösségi média direkt módon nem termel olyan profitot, amelyből valakit el lehetne tartani. Facebook- és Insta-oldalam alap publikációit Johanna lányom teszi fel napi rendszerességgel régebbi szövegeimből. Én pedig feldobálom a friss híreket, újabb írásokat, játékokat rendezek, amiket nagyon szeretnek az emberek. Van friss áru is, a nagy népszerűségnek örvendő #joejtpuszi-rovat mindig aznap íródik. Hatalmas élmény a neten, hogy az irodalom visszaalakul kommunikációvá, hiszen annak indult valamikor. Egyik megosztott novellám egy diákcsínyről szól, alatta kommentben emlékezik, aki csinált hasonlót, akivel csináltak hasonlót. Más egy olvasmányélményt idéz, harmadik olvasta ezt már tőlem, negyedik egyetért, ötödik nem ért egyet, egymással sem értenek egyet, rákérdeznek az értelmezésre, hoznak egy ütős értelmezést, amire nem is gondoltam. Élete van a szövegnek, s még ha indulatot kelt is, hat, megérint, továbbgyűrűzik. Békeidőkben a könyveladást is serkenti, ez jól érzékelhető. Járványban befagy a könyvpiac, de a múzsák nem hallgatnak, kiállnak a virtuális erkélyre, és áriáznak.

– Többek közt az ön nevéhez fűződnek az első Kreatív írás tanfolyamok. Mennyire tanítható az írás? Ön kitől tanulta?

– Korábban is voltak már kezdemények, az Egyesült Államokban és az egykori Szovjetunióban a múlt század húszas-harmincas éveiben megkezdődött az oktatása. Angolszász nyelvterületen az összes egyetemen külön tanszék van erre, a legjobb kortárs írók tanítják. Az írást éppúgy lehet oktatni, mint a komponálást vagy a festészetet. Csak idehaza valami babonás gyanakvásból ezt olykor kétségbe vonják. Magam Vörös István kollégámmal a Pázmányon húsz éve kezdtem ezzel foglalkozni. Hetedik éve a Marczibányi téri Művelődési Központban van Kreatív írás tanfolyamom, tizedik éve a kapolcsi Kaláka Versudvaron versműhelyem. Az én módszerem alapja, hogy összeszedem egy-egy konkrét mai szöveg hatáselemeit, azt, hogy mitől érinti meg az olvasót, és ezeket szem előtt tartva hasonló stílusgyakorlatot íratok ott helyben a résztvevőkkel. Félév végén a legjobb szövegeket a Momentán Társulattal közös, Szószóró névre hallgató színházi esten adjuk elő. Kapolcson nagy, közös, vásári alkotómunka folyik. Ilyenkor mintha meglévő szaktudásomhoz száz-százötven agyam lenne, hiszen az emberek bedobálják ötletszikráikat, és én igyekszem úgy terelgetni a folyamatot, hogy az egyes motívumok ne kioltsák, hanem felerősítsék egymást. Erősen gondolkodom, hogy netes formában karantén idején is folytassuk az elmaradó budapesti írás alkalmakat.

– Hogy látja, elég-e jelen helyzetben a művészek megélhetéséhez, hogy a kormány mentességet adott a kisvállalkozóknak a kata-járulékfizetés alól, vagy ennél többre lenne szükség, hogy átvészeljék ezt az időszakot?

– Nem igazán tudom megítélni, a könyvelőm is még csak most néz utána a rendeletnek pontosan, de mindenesetre első lépésben nem árt, ha a kisvállalkozók minél szélesebb köre mentesülhet a járulékfizetés alól. Biztos, hogy az alkotóművészek köre kis szegmens az egész társadalomhoz képest, amely most brutális veszteségeket szenved. Hiszem, hogy fontos szegmens, de persze nem helyezném senki fölé. Legtöbbünknek van főállású munkája, ami vagy megmarad, vagy nem. Sajnos olyanok kerülhetnek a legnagyobb bajba, akik azon a határon egyensúlyoztak, hogy a tollukból élnek ugyan, de éppen csak. Például a rettentő gyengén fizetett, zseniális műfordítóink. Akik egyébként kérvényezték, hogy nekik is segítsen a rendszer, remélem, meghallgatják szavukat.

– Ön viszont mintha kicsit előrelátó lett volna, hiszen nemrég jelent meg legújabb prózakötete, az Életem első könyve, ami a gyerekekhez szól. Emlékei szerint önnek mi volt az első könyve?

– Illyés mesekönyvéből olvastam el egy egész, hatoldalas mesét nagycsoportos óvodásként. Olyan volt, mint az első berúgás, fejembe szállt, hogy én… ennyit… képes voltam… elolvasni… Azóta is sokszor éltem át ezt a mámort, most éppen Edith Eva Eger Holokauszt-túlélő pszichológus döbbenetes könyve, A döntés kapcsán, mely segít kiszabadulnunk saját agyunk koncentrációs táborából, ahol mi magunk vagyunk a foglyok is, de az őrök is.

– Mennyire gondolkodik másként amikor gyerekeknek és felnőtteknek ír? Elválik-e élesen a kettő?

– Gyerekeknek írni talán felszabadítóbb, amolyan örömzenélés. Bár sokszor felnőtteknek szóló írásaim keletkezése is megajándékoz egyfajta lebegésélménnyel. Ám egy regény megkomponálása, végigírása már rengeteg keserves bányamunkát is tartogat. Az az érdekes, hogy írói Facebook-oldalamon a felnőttek nagyon lelkesednek az egyszerűbb szövésű gyerekversekért, mesékért. A járvány amúgy is megváltoztatja a művészi megszólalás módjait. Ahogy az olaszok fékezhetetlen életkedvvel kiállnak az ablakukba és közösen énekelnek, zenélnek, már itthon is létezik Karantén-színház. Sokan mesélnek, felolvasnak élőben vagy felvételről, többek között azért, hogy a diákokat segítsék a kötelező irodalom előadásával. Vagy hogy örömet szerezzenek a bezártságban élőknek. Én is tervezgetek egy ilyen videósorozatot. Eddig két szöveg pattant ki a billentyűzetemből, egy humoros és egy mélabúsabb járványtani, mindkettőre nagyon fogékonyak voltak az olvasók. Az irodalom másként gondolja újra azt, amit éppen megélünk, és ezt sokan díjazzák.

– Ha már szóba került a díjazás: a Térey-ösztöndíj – amit ön elfogadott – körül kialakult botrányban megmutatkozott, hogy mennyire szétszakadt az egységesnek hitt írótársadalom. Ön szerint miért nincs meg az irodalmi szakmában a szolidaritás?

– Az írótársadalom, az ország, az emberiség megosztott. A net virtuális kocsmájában fröcsköl az ital, az indulat. Régebben mindez anonim módon fortyogott a fejekben. Minden esetből „ügy” lesz, mindenkinek van véleménye, de nem kíváncsi a máséra, csak ha az övével megegyezik. Húst zabálsz? Rohadj meg! PET-palackból iszol, vadászol, fociszurker vagy? Száradj össze! Nem állsz fel, ha a kedvenc nótám szól? Fordulj fel! Dögöltél volna meg neved napján, zabáljon fel egy sertéspestises mangalica… Amúgy intelligens emberekből is ez tör elő. Egy új ösztöndíj is csak arról szólhat, hogy „ezek” behódoltak, vagy „azok” megvették kilóra az írókat. Akik megkaptuk a Téreyt, egy zárt levelezőlistán morgolódtunk azok miatt, akik nem kapták meg, és kígyót-békát kiabáltak ránk. Egyeseket állítólag addig zaklatták saját barátaik telefonon, míg végül visszaadták az elismerést. Pénzkérdés is ez, sok író valóban keveset keres, ami önmagában megosztó. Nekem fájt a szívem, hogy egy nálam egy évvel idősebb, közkedvelt pályatársról elnevezett díjat vehetek át. Ezért is méltatlannak éreztem a hercehurcát.