„Olyan jó lenne hazafinak lenni, nem? De nem most”

„Figyelt, jegyzetelt, aztán lassan az asztalra bukott, a jobb karját mereven kinyújtotta előre, és kitartott hangon ordítani kezdett.” Szilasi László 2015-ben nem diagnosztizált agydaganata miatt egy egyetemi előadáson súlyos epilepsziás rohamot kapott. Ezt és felgyógyulását írta meg Luther kutyái című, utolsó kötetében. Nemrég Térey-ösztöndíjas lett, amit a többséggel együtt ő is elfogadott. Nevét pedig nem láttam az új Nemzeti Alaptanterv ellen tiltakozó szegedi egyetemi kollégái mellett. Úgyhogy elmentünk Szegedre összeilleszteni a cserepeket.

– Mielőtt belekezdenénk: ön szerint befolyásolni fogja-e a válaszait az, hogy öt évig havi bruttó 320 000 forintot fog kapni (belenevet a kérdésbe) az államtól a kulturális életet megosztó Térey-ösztöndíj egyik kedvezményezettjeként?

– Szörnyű hetek állnak mögöttem. Amikor megkaptam, fél óráig örültem, utána elkezdődött a sárral dobálás. Elsősorban azokkal leveleztem, akik megtartották a díjat. Mindenki attól félt, hogy etikailag valami büntetendő dolgot hajtunk végre. Hogy miért nem él még az Esterházy, ő megmondaná, mi a helyes. (Nevet.) És mindenki, aki nem kapta meg, úgy érzi, hogy majd ő elmondja, hogyan kell élnünk, erkölcsileg hogyan kell cselekednünk ebben a helyzetben. Én nem érzek problémát. Majd le lehet szidni, ha befolyásol, ha kiderül, hogy valami rosszat csináltam, írtam az Orbán Viktort dicsőítő ódakötetbe. Eddig nincsen semmi baj szerintem.

– Beszéljünk az utolsó kötetéről, a Luther kutyáiról. Miért akarta kiírni az agydaganatát, a rohamát, a betegségét? Más volt az indíttatása, mint amikor a szegedi hajléktalanok életébe bevezető, A harmadik hidat akarta megírni?

– Nem. Alapvetően van az az írói indíttatás, hogy próbáljuk meg az adott problémát, vagy helyzetet pontosan megfogalmazni. Ez minden könyvnél ugyanolyan. Egyébként pedig az irodalomnak nem tulajdonítok gyógyító jelleget. Azt nem tudja végrehajtani. Azt tudja, hogy volt ez a valóban nagy megpróbáltatás számomra, amit utána megpróbáltam pontosan leírni. És ebben sokat segített. Amíg nincs pontosan megfogalmazva a dolog, addig összevissza beszélünk, és úgy érzem, itt most megragadtam azt az eseményt, ami számomra az agydaganat volt.

– Hogyan olvassuk a Luther kutyáit? Ahogy az izmokra bontott testeket, a Bodies kiállítást nézzük? Vagy tanulmányként a szenvedésekről? Vagy halálnaplónak? Vagy mint a tudomány és a szellem győzelmét a test romlása felett? Önnek melyik olvasat tetszik jobban?

– Ezek közül nem nagyon tudnék választani. Nem tudom. Nekem ez nagyon nehéz dolog volt. Nem tudom, hogy akik olvassák, mit csinálnak vele, de nem dolgom, hogy ezt befolyásoljam. Inkább az volt nekem fontos, hogy abbahagytam az imádkozást. Hívő ember vagyok, és akkor úgy gondoltam, hogy nem kell imádkozni, mert az Isten ott van velünk mindenütt. Ez ennek az eseménynek a tapasztalata volt, és így maradt azóta is. És jó vagyok ebben, nem hiányoznak az imák.

– Azt írja a Luther kutyáiban, hogy „ha elvész a kreativitás, akkor nem marad más, csak a lenyúzott bőr.” A könyv egyik fő motívuma a félelem, mely a kreativitás elvesztése kapcsán ébred fel önben. Mennyire hiú ember? Mennyire fontos, hogy nyomot hagyjon?

– Igen, szeretnék. Szeretnék írni, és valóban megfúrták a fejemet, kivették a daganatot, és utána nem voltam olyan szellemi állapotban, mint előtte. Egy jó félévig csak lestem. A három kisregényes könyvemnek megvoltak a vázlatai, de nem értettem őket. Attól rettegtem, hogy ez így is marad. De akkor mit fogok csinálni? Akkor arra jutottam, hogy birkákat fogok tenyészteni a csúcsgasztronómiának. Az is egy nyom, nem? Úgyhogy igen, nagyon fontos, de aztán helyreállt az, amire vágytam. Egy délelőtt elkezdtem írni.

– Egyik kritikusa azt írta a Harmadik híd kapcsán, hogy ön a narratív etikai érzékenység kevés számú gyakorlójának egyike. A nyitó kérdésemre adott válaszából azt következtetem, hogy a Térey-ösztöndíj ezt nem fogja befolyásolni.

– Remélem, hogy nem. Nagyon szégyellném magam, ha szaros tizenkilenc millió forint hatást gyakorolna rám. Nyilván mindenkinek megvan a maga ára, de nekem ez kevés arra, hogy hazudjak.

– A harmadik hídban összekapcsolódik az emberi létezés értékrendje az előző és a rendszerváltás utáni rendszerekben. Élt-e olyan korban (megint belenevet a kérdésbe), amelyben erkölcsileg kevésbé problematikusan lehetett létezni?

– 1964-ben születtem. Szerintem nem volt olyan, hogy könnyű lett volna élni. Bár a rendszerváltás után daliás évek voltak. Fiatalok is voltunk, sok mindent csináltunk, folyóiratokat, tudományos szövetségeket, hallgatói önkormányzatot: az jó volt. Aztán jött az első Fidesz-kormány, és minden tönkrement utána. Olvasom, hogy a magyar polgárosodás második nagy korszaka a Kádár korszak volt. Én ezt nem vettem észre.

– A regényben azt mondja a hajléktalanok élettörténeteiről, hogy a történet levált arról, ami valójában történt. Ilyen értelemben a Luther kutyái hiteles, összetartozik a beszélő és a története, vagy ezt is stilizálta, esztétizálta? És akkor megint visszatérünk oda, hogy hogyan olvassuk.

– Abban reménykedtem, hogy ezt úgy fogom megcsinálni, hogy a mondatok vonatkozni fognak a valóságra, és nem lesz benne más, csak a valóság közvetítésének az igénye. Próbáltam úgy megírni, hogy ne legyen benne fantázia. Ez nyilván nem sikerülhet mindig, de igyekeztem. Ennek a könyvnek az volt a poétikai tétje, hogy a mondatok, vagy az egész rendszer vonatkozzon arra, ami történt velem. Remélem, így esett.

– Az a szakmája, hogy nagy gondolatokat, műveket ad át, leendő tanárokat tanít. Akkor miért nem érezte azt, hogy alá kellene írni az új tanterv, a NAT elleni tiltakozást, holott tanszékének sok oktatója aláírta?

– Aláírtam a Bazsányi-féle beadványt, mielőtt a szegediek megcsinálták. Le is lettem b.szva, hogy miért nem szóltam nekik. Aztán úgy alakult, hogy amikor a szegediek is aláírták, nekem nem szóltak. Olyan kínos, ciki, mert úgy néz ki, mintha azért nem írtam volna alá, mert téreys vagyok. De nem szóltak. Mindegy, leszarom, hogy őszinte legyek. A NAT: iszonyatos.

– Tamás Gáspár Miklós írta A harmadik híd kapcsán, hogy a kizsákmányolás, elnyomás, kirekesztés, megalázás okai történelmileg változnak, de a szolidaritás nem. A NAT elleni petícióban ez áll: „Az új NAT az irodalomoktatásra erkölcsi és világnézeti elvek terjesztésének eszközeként tekint.” Nem biztos, hogy rangsorolni lehet, de ön szerint az oktatásban a társadalmi szolidaritás vagy a nemzettudat indoktrinációja kell-e előtérben legyen?

– Persze, az lenne a jó, ha lenne szolidaritás, mert ez a szemét állam azért tud működni, mert nem vagyunk szolidárisak egymással. Érdekel valakit, ha mást taposnak el? Nem érdekel senkit semmi. Ez süt az egészből, és nem a nemzet. Nyilván mindenki szeretne hazafi lenni. Olyan jó lenne hazafinak lenni, nem? De nem most. (nevet)

– Egyik interjújában azt mondja, hogy a nemzetet megteremtő régi diskurzusok kifulladtak. Ma a nemzeti hovatartozás egyik legfontosabb eleme a társadalombiztosítás. Hogy érti ezt?

– Úgy, ahogy mondom. Ez tartja össze a nemzetet. Akinek van, az ehhez a nemzethez tartozónak érzi magát, és akkor érzi magát ehhez tartozónak, ha van biztosítása. Ez rettenetes. Akkor azért is mondtam, mert a lányom, hála istennek, elhagyta az országot, elment Franciaországba.

– Így is mondta: sikerült deportálnom a lányomat.

– Sikerült. Ő ott érzi jól magát, a kisebbik leányom pedig a Waldorfban. Szégyen és gyalázat, hogy el kell őket dugnunk valahova.

– Térjünk vissza a Térey ösztöndíjra. „Visszautasítjuk a Térey-ösztöndíjasokat ért méltatlan támadásokat és nyilvános megbélyegzésüket, hiszen az ösztöndíjat a szakma szervezeteinek széles körű részvételével ítélték meg. Kiállunk a szólásszabadság, a személyes döntés és a szakmai munka autonómiája mellett.” Ezt miért írták?

– Akkor már olyan mocsok volt az egész körül, amit nem akartunk tovább tűrni. Végül is ez az egy megnyilatkozásunk volt, azokat pedig, akik elfogadták a Téreyt, nagyon sok támadás érte különböző orgánumokban, a Litera nevű irodalmi oldalon egy nagy dossziét megtölt. Gondoltuk, hogy ezt elmondjuk. Reméljük, hogy igazunk is van.

– Ön szerint ez egy állami manipuláció volt, vagy Térey János eredeti szándékának megfelelően segíteni akarnak az írók megélhetési kínlódásain?

– Szerintem állami manipuláció volt, az volt a célja, amit szalámi-taktikának mondanak, hogy forduljunk egymás ellen. Szerintem ez 100 százalékig, sőt, 120 százalékig megtörtént – hogy Demeter Szilárd szavát idézzem. Ezt akarták, és ez történt. Ugyanakkor, amikor kitalálták ezt az egészet, nyilván arra gondoltak, hogy Térey meg több költőtársa azért járt mindig fekete öltönyben meg fehér ingben, hogy jelezzék, nekik több jár. Nyilván azért választották ki Térey nevét, akit mindenki tisztel.

– Szijj Ferenc szerint az ösztöndíjjal együttműködésre vettek rá negyvenöt szerzőt. Ön érzi-e ezt a szándékot a díjban?

– Nem. Egyelőre elhiszem azt, hogy ez a digitális irodalmi akadémia előiskolája lenne. De úgy gondolom, hogy Demeter Szilárd az én ízlésem szerint nem egy derék ember. Túlnyomórészt hazudik. De hát a Térey végül is a DIA díja.

– Ha ilyeneket mond, nem fél, hogy mindjárt a Térey-díj első körös rostáján ki fog esni?

– Már hogy két év múlva? Nem. Elhatároztam a rendszerváltáskor, hogy nem fogok félni többet. És az van mondva nyilvánosan, hogy szakmai alapon fognak dönteni. Remélem, amit én addig kotlok, az megfelelő lesz.

– Most min kotlik?

– Több mindenen kotlok. Valamikor írtunk egy levélregényt Németh Gáborral. Megjelent, most lenne egy folytatása. Kész regény 2.0., ez a címe. Ott megírtam a részemet. Németh Gábor még nem írta meg. De meg fogja. (Vészjóslóan mosolyog.) Aztán van egy Kései házasság című regény, ami most fog megjelenni, már a Magvetőnél van. Két nagyon idős ember egy életen át szereti egymást. Most pedig leginkább az önéletírásomon dolgozom. Anyaggyűjtésben vagyok, dokumentumok, ez az. Odáig szeretném elvinni, amikor megjelent az első regényem, mert ott valami megszilárdult bennem.

– Mi szilárdult meg?

– Ahogy a Mátrixban mondják, a személyiségem és a tartós önképem. (Nevet.) Ezeknek az önéletírásoknak szerintem ez is a céljuk, hogy észrevegyék, hogy meddig kell elvinni, mert például el lehetne vinni addig, hogy Jézus 33 éves volt. De hogy mikor alakultál ki, mint egyedi ember? Odáig viszem el.

– Egy kérdésem lemaradt a Térey kapcsán. Ezek a törésvonalak, amik most előjöttek, ugyanazok, amikkel száz éve mindig találkozunk, ugyanazok a sémák, ugyanazok a táborok, népies, urbánus? Bár most új frontvonalak is nyíltak.

– Marxnak mindig igaza van (nevet): megtörténik először, aztán megtörténik másodszor is, de akkor már komédia. Ez most a komédia változat. 2020-ban nemzeteszmét nyomni, fel sem bírom fogni, Soros György emberei, röhej. Komédiának látom, egy nagy tragédia komédiájának, nyilván magyarországi keretek között. A népi-urbánust nem lehet elfelejteni. Annak is a paródiája. Elvileg régi, jó magyar dolog, amivel ma foglalkoznék irodalomtörténészként: megvannak a 17. századi versek, amik megvannak, és ezekből építenénk egy adatbázist, ezekből a versekből lett a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal. Ez kellően hagyományőrző, konzervatív, tudományos projekt, és mégsem kaptunk pénzt. 4 évre kaptunk, utána már nem. Én is népi vagyok (nevet) szerintem valamilyen értelemben. Ezek már nem használható szembeállítások. Ezért komédia.