Kivándorlók

A fejlett világ a legújabb kori népvándorlással küszködik. Késhegyig menő viták zajlanak, hogy mit kezdjenek a határaikhoz érkezőkkel. A vitát nyelvi eszközökkel is vívják, a migráció támogatói a rokonszenv kiváltására alkalmas „menekült” szót használják az érkezőkre, az ellenzők az egykor semleges, ma inkább negatív csengésű migránst. Vita van arról, hogy mindenkit be kell-e engedni, vagy csak az arra alkalmasokat, közben kölcsönösen felelőtlenséggel és szívtelenséggel vádolva egymást. De egy szempont rendre kimarad a vitákból: mit veszítenek a kibocsátó népek és országok?

Márpedig veszítenek. Könnyen belátható, hogy a harmadik világból a hosszú és kockázatos útra a legvállalkozókedvűbbek, legtalpraesettebbek, legügyesebbek vállalkoznak. De akkor ki marad otthon? Ki segít majd legalább csökkenteni a lemaradást? Ha minden szír orvos eljön, ki gyógyít majd Szíriában?

Legalább nekünk, magyaroknak érzékelnünk kellene a problémának ezt az aspektusát is, hiszen mi nyertesei és vesztesei is vagyunk az elvándorlásnak. Ha nekünk fáj, hogy az orvosainkat magasabb bérért elcsábítják a gazdag országok, vajon miért nem érezzük át az etiópok vagy irakiak fájdalmát ugyanezért?

Nagy-Britannia új bevándorlási szabályokat alkot, örömére mindazoknak, akik az eddigi szabályokat túl megengedőnek tartották. Mostantól csak azok mehetnek, akik szakképesítéssel, nyelvtudással bizonyítják, hogy szükség van rájuk Nagy-Britanniában. És mintha föl sem merülne az a szempont, hogy ezzel a britek állami szinten deklarálták a szegényebb országok „lefölözésének” gyakorlatát: a tehetségesek, a szorgalmasok jöhetnek, a többi maradjon otthon a szegénységben.

Azok, akik nekünk migránsok vagy menekültek, a hátramaradt országok lakóinak kivándorlók, akiket elveszítenek. Rossz folyamat ez, annak a veszélyét hordozza, hogy a legjobb emberek elszívásával a gazdag országok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek, amelyeknek a nemzetközi munkamegosztásban csak az emberanyag „megtermelése” marad feladatul.