A huszonkettes csapdája

Az úgynevezett évértékelő beszéd sajátos műfajú szónoklat, amelyet magyar művelője saját bevallása szerint bajor minta alapján honosított meg hazánkban – noha más nemzetközi példái is lehettek volna. Mondjuk, amerikai példája aligha lehetett, hiszen az USA elnökének szokásos éves üzenete az unió helyzetéről a törvényhozásban hangzik el, a törvényhozók előtt, akik e beszámolót alkalmasint részletesen, hosszan és alaposan megvitatják a nyilvánosság bevonásával.

Az efféle beszédeket mindenesetre állami vezetők szokták tartani, mindenekelőtt államfők, de helyenként kormányfők, államszolgák (miniszterek), pártvezérek vagy mások is elmondhatják. Magyarországon a műfaj bevezetője nem adhatja másnak a stafétát. Évértékelő beszédét azokban az években is elmondta, amikor nem volt miniszterelnök, sőt akkor is, amikor pártelnök se volt, vagyis e beszéd nem az állami vezetőé, a miniszterelnöké vagy a pártvezéré, hanem személyesen az övé.

Az idén huszonkettedszer hallhatták hívei. És e beszéd nagyjából olyan volt, mint máskor. Hasonló felépítéssel, történelmi kitekintéssel és párhuzamokkal, bizonyos dolgok bejelentésével, néhány adat hangsúlyozásával, néhány hangsúly sulykolásával, az internetről összelopkodott, plagizált poénokkal, egy-két kisebb-nagyobb tévedéssel, és mindenekelőtt ömlengő öndicsérettel, amely mindig bevált. Volt év, hogy az előadás jobban sikerült, mint máskor, és volt, hogy kicsit rosszabbul, de az átlagos formát mindig hozta a szónok, meglepetést sosem okozott.

Kérdés, hogy ezt a teljesítményt miért hallgatja évről évre végig a szigorúan szelektált, személyesen meghívott, egyforma buszokkal odaszállított, feszes ültetési rendben leültetett, fegyelmezett és figyelmes nézősereg. Ha lenne más programpontja, produkciója, előadása az eseménynek, netán egy hangverseny a beszéd után, vagy fogadás a büféfolyosókon, vagy találkozási lehetőség egyes művészekkel, sportolókkal és sznobokkal, talán könnyebb lenne megérteni, miért vonul fel a rendezvényen a politikai osztály egyik felének teljes egésze, apraja, kicsije, nagyja.

De nincs más attrakció, mint egy többé-kevésbé jól megírt szöveg többé-kevésbé jól felolvasott előadása egy lecserélhetetlenül állandó szónoktól, immáron huszonkettedik alkalommal. És válaszul az ájult lelkesedés, a csodáló tekintet, a kedves nevetés a vicces részeknél, a lelkes összenézés a választott pillanatokban, és a taps – e szűnni sem akaró, de szerényen leintett tetszésnyilvánítás – a szónok és milliónyi összetartó hívének legfőbb örömére

Szentpéteri Nagy Richard