„Most nem akarok botrányt”

Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalomi Múzeum főigazgatóját kérdeztük könyvárakról és könyvtárakról, exportra termelő írókról és nemzeti irodalomról, illetve a Térey-ösztöndíjról.

– Kicsit több mint egy éve a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Mik az elmúlt időszak tapasztalatai?

– Szakmailag az irodalmi muzeológia a csúcson van, de a pénzügyi, számviteli fegyelem nem nagyon volt jellemző – ezen sikerült javítani. Hiszen mégiscsak bölcsészek dolgoztak itt, akik nem a hatékony és fegyelmezett pénzkezelés hívei. Egyetlen bölcsész sem az, de nyilván nem is ez a dolga. Ezért van gazdasági osztály és gazdasági igazgató. Most már sikerült a pénzügyi, számviteli fegyelmet rendbe állítani.

– Ezek szerint korábban nem volt gazdasági osztálya a PIM-nek?

– Volt, de ahogy hirtelen a PIM kiegészült más társintézményekkel – a Magyar Nyelv Múzeumával, a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeummal, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel, a Mesemúzeummal és a Kassák Múzeummal – egy nagy intézményrendszer lett, ráadásul az Arany János-emlékévben elég sok pénz érkezett a PIM-be. Egy korábbi, szűkebb keretből gazdálkodó egység rengeteg feladattal és forrással találta magát szemben, és nem sikerült úrrá lenni a bőségen. Így én egy jelentős adósságot örököltem. Innen kellett újjáépíteni az intézményt.

– Ezek szerint a gazdasági osztályon korábban bölcsészek dolgoztak, nem olyanok, akik értenek az adott területhez?

– Nem szeretném a korábbi gazdasági vezetőt minősíteni.

– De ez hangzott el.

– A bölcsészek szeretik költeni a pénzt. Nem volt pénzügyi, számviteli fegyelem, úgy igazoltak teljesítést, hogy még szerződés se volt kötve.

– Ha már pénzügyek: a kezembe került a legutóbbi kötete, a Hármasoltár, amit az Előretolt Helyőrség Íróakadémia adott ki, ami az egyik legjobban támogatott intézmény, könyvkiadó. A könyv ára viszont ugyanannyi, mint a nem támogatott kiadványoké, tehát az én adóforintjaimból kiadott könyvért kétszer fizetek, ha meg szeretném vásárolni. Rendben van ez így?

– Ez egy nagyon jó kérdés, és ha ezt a logikát követjük – és ezt a logikát én szeretném érvényesíteni –, akkor az NKA által támogatott összes kiadványt jóval olcsóbban kéne adni. Az biztos, hogyha az államilag támogatott könyveket olcsóbban adnák, az eléggé felbolygatná a magyar könyvpiacot. Valószínűleg igen-igen negatív következményei lennének, ezért nem történt még meg. Közgyűjteményi vezetőként mondom, ha piaci ár alatt terjesztenénk egy könyvet, akkor ez jogtalan versenyelőnynek minősülne. Ami a megoldást illeti: én azért harcolok, hogy állami támogatással előállított tartalmakat ingyenesen el lehessen érni. Már beszéltem az Országos Könyvtárellátóval, és szeretnék egy olyan szerződést, amelynek értelmében az Országos Széchényi Könyvtár ingyenesen eljuttatja ezeket a tartalmakat a közkönyvtárakba.

– De akkor csak a könyvtárakban lehet hozzáférni.

– A lényeg az, hogy hozzá lehessen férni.

– Ez egybevág azzal, hogy olvasóközpontú irodalmat igyekszik kiépíteni. De kit ért „olvasó” alatt?

– Pár napja tárgyaltam a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésével, mert jövő évre össze szeretnénk hozni egy könyvtörvényt. Arra jutottunk, hogy empirikus kutatást kell végeznünk ahhoz, hogy felmérjük a jelenlegi magyar könyvpiaci és kultúrafogyasztási szokásokat. Az utolsó ilyen nagy mérés a 2000-es évek közepén készült. A magyar könyvpiacot a lenézett ponyvairodalom tartja el. Az irodalmi elit – Nádas, Kertész, Esterházy, Konrád, Krasznahorkai – könyveit az átlagolvasó nem emeli le a polcról. A magasirodalom lába nem ér le a földre. Én azt szeretném, hogy amit irodalomnak nevezünk, annak a lába leérjen a földre. Ehhez ki kell menni az olvasókhoz, hogy leüljünk velük szembe felolvasni az írásműveinket. Ez az, ami élettelibbé teszi a magyar irodalmat. A PIM-ben nem nagy kunszt felolvasni egy verset, le kell menni Borsodba, és ott mérettetik meg a közönség előtt, hogy érdekli-e őket a mű vagy sem.

– Ebből viszont még nem világos, kit ért olvasók alatt. Ezek szerint a vidéki közönséget?

– Hogy mi az olvasó, azt Amerikában jobban tudják. Nézzék meg az amerikai könyvkritikákat: mind marketingszöveg. Nem esztétikailag vizsgálják a könyvet, hanem el akarják adni a terméket, és az olvasóra bízzák, mit gondol róla. Olvasó bárki lehet, aki ma Magyarországon balról jobbra olvassa a szövegeket, és megérti azokat. Azt, hogy őt megszólítsuk, nem fogja megoldani az elit vitája és a kultúrpolitikai verekedések, ehhez lebilincselő, zsigeri, az embert megszólító irodalmat kell művelni. Ennyi a titok. És ez lehet bármi, vers vagy krimi, ha azzal be lehet húzni valakit a kultúrába.

– Tehát itt nemcsak a szépirodalomról beszélünk, hanem teljes egészében a magyar nyelvű irodalomról?

– Így van. Most például Juhász Annával készítek elő egy sorozatot, az a címe, hogy Juhász Anna POP. Havonta egyszer lesz itt a PIM dísztermében – ami a magasirodalom szentélye –, ahol pont olyan szerzőkkel fogunk beszélgetni, akiket a magasirodalom nem tekint komoly szerzőknek. Fantasy, krimi, sci-fi és ifjúsági írókkal. Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusából többet tanultam meg a 20. századi Budapestről, mint bármely történelemkönyvből. Az igényes műnek és a szórakoztatásnak tehát nem kell elválnia egymástól.

– Hol vannak ebben a leosztásban az ön által gyakran emlegetett „liberális írók”?

– Az, hogy valaki liberális vagy nemzeti író, az öndefiníció kérdése. Én soha nem mondtam senkire, hogy te liberális vagy, te meg nemzeti. Ő mondja magáról, ő szervezi be magát egy olyan gittegyletbe, ami meghatározza az ideológiai hovatartozását.

– A művei által?

– Nem, ez az ő világnézete.

– De fontos, hogy milyen egy író világnézete, ha magyar nyelven ír? Nem a művei a fontosak?

– Én is pont ezt mondom: a kedvenc világirodalmi szerzőim világnézetével nem értek egyet. Ezt próbálom megértetni az írószakmai szervezetekkel: az, hogy ők világnézetileg szemben állnak egymással, az engem nem érdekel. Nem fogom betemetni azt az árkot, amit ők ástak. Nem az én dolgom, intézzék el egymás közt. Egyetlen definíciót tudok adni a magyar irodalmi művekre nézvést: az a magyar író, aki magyar olvasónak, magyarul ír művet és azt szeretné, hogy száz év múlva magyarul olvassák ugyanazt a művet, az az én számomra nemzeti kultúrában gondolkodik. Tehát nem exportban.

– Mit ért ez alatt?

– Vannak olyan íróink, akik rájöttek, hogy vannak olyan témák, amiket ha megírnak magyarul innen Közép-Európából, és lefordítják bizonyos nyelvterületekre, akkor azok már eladható termékek. Ezek az úgynevezett exportra termelő írók, de nem magyar írók. Csak magyarul írnak, mert nem tudnak más nyelven írni. De nem a magyar olvasókat akarják megszólítani. Ezzel nekem nincs bajom, de úgy gondolom, hogy ezekre az írókra közpénzt nem érdemes szánni.

– Azt ki dönti el, hogy egy könyvnek a tartalma, mondanivalója a magyar olvasónak szól, vagy a külföldinek? Hiszen például Kondort rengeteg nyelvre lefordították.

– Csakhogy Kondor lelki szemei előtt magyar olvasó van. Nem egy egzotikus magyar világot akar eladni angolul. Az összes művén végig érződik, hogy szereti a történetet, amit ír, a helyszínt, ahol játszódik, és szereti azt a kultúrát, amiben alkot.

– Pedig bűnügyeket mutat be az 1900-as évek Budapestjén. Nyomort, gyilkosságot, korrupciót. Ebben hol a szeretet?

– Tök jól csinálja.

– De ez nem túlságosan pozitív üzenet.

– Semmi sem fekete-fehér, az emberiség történelme erről szól.

– Továbbra sem látom a különbséget, hogy Kondor miért lenne a magyar nyelv, a magyar kultúra szeretetének a reprezentációja, míg más művek nem. Bár nem tudom, mik ezek a más művek.

– Ahogyan Kondor megfesti a századelő Budapestjét, ott lehet érezni a műgondot. Azt, hogy ő minden apró részletét szereti ennek a történetnek. A díszletezés nem kicserélhető. Ezt csak szeretettel lehet csinálni.

– Egy leíráshoz nem kell szeretet.

– Nem, de akkor lektűr lesz. A szépirodalmi igényű leíráshoz kell.

– Akkor Kondort ön a szépirodalomhoz sorolja?

– Igen.

– Tehát Kondor van az egyik oldalon, őt támogatná, ki van a másikon, aki exportra termel? Melyik az a mű, aminek a szövegezése nem a magyar olvasót szólítja meg?

– Ezt most nem fogom csinálni. Iszonyú botrány lenne belőle.

– Így viszont súlytalan az egész koncepció.

– Jó, legyen súlytalan.

– Valamit mégis jó lenne mondani, hogy világos legyen, milyen könyv az, amit ön nem támogat.

– Olyan könyv, ami azt célozza, hogy 100 év múlva ne legyen nemzeti kultúra.

– Nem tudom elképzelni, hogy milyen egy ilyen könyv, milyen hatalommal bír a tartalma. Példa nélkül elég nehéz. Nem értem, miért tart a botránytól, ön mondta: „ha egy bálban nincs bunyó, akkor nem sikerült jól az a bál”.

– Most nem akarok botrányt.

– Miért?

– Ebben az egy kérdésben nem akarok. Onnantól kezdve, hogy megnevezem, majd megkapom, hogy Aczél György vagyok.

– Azt viszont megnevezi, hogy kit támogat. Ebből is volt már botrány, legutóbb a Térey-ösztöndíj körül.

– A Térey-ösztöndíjasokra nem én mondtam, hogy támogatnám, hanem a 19 tagú szakmai kuratórium.

– De ön vállalt érte felelősséget.

– Abszolút. Minden papírt én írok alá. Az én felelősségem az, hogy figyeljem, hogy a Térey-ösztöndíjasok a szerződésüknek megfelelően teszik-e a dolgukat írószakmai szempontból. Két év múlva pedig a Térey-ösztöndíj bizottsága – aminek négy tagja van, ebből én csak egy vagyok –, plusz három nagy író, irodalomkritikus, akikről még nem tudjuk, kicsoda, eldöntjük, hogy ki az a 40 a 45-ből, aki megérdemli a folytatást. Óvó figyelemmel követem a Térey-ösztöndíjasok tevékenységét, de nem mondom meg, mit csináljanak.

– Ez azért elég frusztrálóan hangzik.

– De hát ez a dolgom.

– És mik a kritériumok? Hogyan lehet mérni egy irodalmi tevékenységet?

– Ha valaki kap egy ösztöndíjat, de nem dolgozik azért, az nem érdemli meg.

– Mit ért az alatt, hogy „dolgozik”?

– Az irodalmi ösztöndíjat azért kapja az ember, hogy írjon. Ez nem magától értetődő?!

– De, az viszont nem, hogy miben mérjük az írást. Ha megírok két év alatt egy regényt, majd az egészet kidobom, mert annyira rosszul sikerült, az nem munka?

– A köztes szövegmutatványban és végeredményben mérjük a teljesítményt. Aki két év alatt nem képes egy vállalható szövegmutatványt felmutatni, az olyan emberek elől veszi el az ösztöndíjat, akik legalább annyira tehetségesek, és még dolgoznak is.

– Tehát muszáj felmutatni két év múlva az ösztöndíjasoknak valamit, akkor is, ha nem tervezték, hogy ebben a két évben írnak.

– Akkor ne vállalja az ösztöndíjat. Ennek nem szociális célja van.

– Az OSZK-t és a PIM-et egy nagyobb kulturális komplexum részeként elköltöztetné. Mi lesz azokkal a műemléknek számító épületekkel, melyek jelenleg otthont adnak ezeknek az intézményeknek?

– Az már az állam problémája.

– Miért? Az nem érdekli, mit hagy maga után?

– Ez a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő alá tartozik, én nem dönthetek helyette.

– Nem is érdekli, mi lesz az épületekkel?

– Mivel ez egyelőre nem realitás, nem gondolkodom rajta. Van elég problémám.

Svébis Bence