Lehetőségként kell tekinteni a klímaváltozásra

Mit lenne hajlandó megtenni egy szelet csokiért? Vagy a reggeli kávéért? Esetleg a krumplifőzelékért? Ezek az élelmiszerek hamarabb tűnnek el, minthogy a most születő generáció hozzászokhatna. Interjú Ürge-Vorsatz Diána klímakutatóval.

– Korábban azt nyilatkozta: a klímaváltozás okozta új járványoktól félti legjobban a gyerekeit. A koronavírussal már el is érkezett ez az idő?

– Nem hiszem, hogy a koronavírusnak köze lenne az éghajlat-változáshoz. De a Nyugat-nílusi láznak például igen.

– Mi közük van a betegségeknek a klímaváltozáshoz?

– A Nyugat-nílusi lázat, ahogy a maláriát vagy a dengue-lázat is, szúnyogok terjesztik. Ezek, valamint más trópusi és új betegségek megjelenhetnek Magyarországon, mert a klímaváltozás miatt megélnek nálunk is azok a szúnyog- és kullancsfajok, melyek terjesztik. De a biológiai sokféleségünk csökkenése szintén hozzájárul ehhez. Sokkal sérülékenyebb az egész ökológiai rendszerünk, jobban ki van téve egy járványnak, vagy egy kártevő inváziójának.

– A biológiai diverzitás, az élővilág sokszínűsége segít a járványok elleni védekezésben?

– Pontosan! A betegségek és a kártevők ellen is. Akár baktériumokról, akár nagyobb élőlényekről beszélünk, sokkal jobban képesek elszaporodni a sokszínűség csökkenésével és a helyi élővilág lecsökkenésével. A gazdag, egészséges, sokféle élővilág, amihez hozzátartozik a talajban és a táplálékunkban jelen lévő, gazdag baktériumflóra is – sokkal erősebben tud egy új betolakodó, kártevő vagy betegség elterjedése ellen védekezni. Tudjuk, hogy a fajok északra vándorolnának. Amelyik erre nem képes, az kipusztul, vagy drasztikusan csökken az egyedszáma. Ezt az ökológiai űrt töltik be az invazív fajok.

– Az ausztrál bozóttüzek köthetők az éghajlati katasztrófához?

– Sokkal jobban, mint a brazil tüzek. Persze nem önmagában a bozóttűz, hiszen az szerves része az ausztrál ökoszisztémáknak. De a mostani tüzek intenzitása, és hossza mindenképp. Minden idők egyik legmelegebb nyara az idei Ausztráliában, az ezt megelőző tavasz pedig az egyik legszárazabb volt.

– Az amazonasi őserdők pusztulásakor felvetődött: a klímaváltozás globális probléma, ezért a megoldás sem lehet lokális. Megsérthető-e egy ország – akkor éppen Brazília – szuverenitása, ha azt gondoljuk, hogy egész emberiség sorsa a tét?

– Nagyon nehéz kérdés. Ha erről beszélünk, nem szabad elfelejteni, hogy Európa egy-két évszázaddal ezelőtt pontosan ugyanígy kiirtotta az erdőket, ipart, mezőgazdaságot és városokat építettünk a fák helyére. Most pedig azt magyarázzuk, hogy ők ne tegyék ugyanezt. Ez egy vizet prédikál, aki korábban bort ivott helyzet. De az is igaz, hogy ez globális probléma, amelynek az ő országukban fontos kulcsa van. De nem háborúval vagy szankciókkal kell őket rávenni, hogy a globális érdekeket is figyelembe vegyék, hanem ösztönzőkkel. Volt az évezred elején tíz év, amikor a nemzetközi közösségnek sikerült Brazíliát rávenni, hogy kontrollálja, radikálisan csökkentse az esőerdőirtást.

– Azt nyilatkozta: ha tehetné, bioélelmiszereket vásárolna, mivel ezeket vegyszermentesen termesztik. Az egyes ember szempontjából ez érthető, de nyolcmilliárd embert lehet etetni háztáji gazdálkodással?

– A háztáji nem ugyanaz, mint a bio, de képesek lennénk rá, ha nem ennénk ennyi húst. Ma a termőterületek nagy részét a húsfogyasztás kiszolgálása köti le. Ha nem használunk vegyszereket, elképzelhető, hogy a jelenleginél több termőföldet használnánk, de fenntartható módon. Most néhány évtized alatt feléljük a talaj termőképességét, a talaj fő ökológiai szolgáltatását, kihasználjuk és kizsigereljük. Inkább használjunk több földet, de úgy, hogy még a dédunokáink is tudják majd használni.

– Mit kellene ennünk ahhoz, hogy az fenntartható legyen?

– Természetesen lehet húst enni, de sokkal kevesebbet, és inkább baromfit, mint vörös húst. Növelni kell a növényi olajok és a magok, diófélék szerepét. Szántáscsökkentett, vegyszerszegény, regeneratív mezőgazdaságot, agroerdészetet kellene folytatni.

– Ha nem változtatunk ma semmin, mi lesz harminc év múlva a spájzban?

Az biztos, hogy átalakul a táplálkozásunk. A nagy kérdés: mit csinál egy ország, ha étkezési kultúrájának alapjait jelentő termények már nem teremnek meg a határain belül. Mi van akkor, ha Magyarországon nem terem meg a burgonya, a paradicsom és a paprika?

– Ez lehetséges forgatókönyv?

– Abszolút. Nagyon valószínű, hogy az évszázad közepére a burgonya eltűnik az országból. Már tavaly is alig volt. Persze lehet importálni, de senkinek nem volt könnyű, amikor a 100 forintos krumpli hirtelen 400 forintba kerül. Másrészt: milyen annak az országnak a táplálkozási kultúrája, amelyik az alapélelmiszerből is behozatalra szorul. Ha nem teszünk semmit, akkor nem lesz csokoládé, kávé – és nem beláthatatlan időtávokba kell gondolkodni. Ezzel fognak szembesülni a gyerekeink, amikor felnőnek, de már mi is tapasztalni fogunk hiányokat.

– Decemberben sok szó esett a fenntartható karácsonyról. Ön is felszólalt a túlfogyasztás ellen, és javasolta, hogy ne használjunk csomagolópapírt. Nem háromszázhatvannégy napot kellene egy évben fenntarthatóvá tenni, mint egy estét?

– Persze, de azért nem az egyetlen estéről beszélünk. Ebben az időszakban van a fogyasztási csúcs. Nem a csomagolópapír a legfontosabb, ez csak egy apróság, de arra próbál rávilágítani, hogy ne a a tárgyakról szóljon az ünnep, sokkal inkább a szeretetről, a gondoskodásról. Ha mindenáron kézzel fogható ajándékot akarunk adni, akkor az legyen szolgáltatás – színház- vagy koncertjegy.

– Talán azért nem akarjuk meghallani a figyelmeztetéseket, mert a nyugati világgal szemben itt, Kelet-Európában csak néhány évtizede élvezzük a fogyasztói társadalom kényelmét. Egyszerűen nem fair, hogy alig kóstoltunk bele, máris le kellene mondanunk róla.

– Azok sem szívesen hallják, ahol sokkal régebb óta élnek így. De mi van akkor, ha mindezt nem teherként, hanem lehetőségként nézzük. Egyre több kutatás bizonyítja, hogy az emberek egy bizonyos szint felett nem lesznek boldogabbak a tárgyaktól. Sokkal fontosabb az egészség, a szabadidő, a közösség, a család. Ragadjuk meg a lehetőséget, és alakítsunk ki egy olyan gazdaságot, amelyik abból profitál, amitől tényleg jobb az emberek élete. Ezek egy része nyilván kapcsolódik a fogyasztáshoz is, de sokkal nagyobb súly essen a nem dologi boldogságokról.

– A klímaváltozással kapcsolatban rengeteget hallani, hogy veszélybe kerülnek az ivóvíz készleteink. De hát a Föld zárt rendszer. Hova tűnik a víz?

Sőt, inkább több víz van. Az éghajlatváltozás következtében – mivel egyre melegebb van – több víz párolog el az óceánokból, így több a vízgőz az éghajlati rendszerben, vagyis a csapadék mennyisége is megnő. A probléma az, hogy mindez átrendeződik. Európában általában ahol eddig is sok volt a csapadék, ott még több lesz, ahol eddig sem volt sok, ott még kevesebb lesz.

– Magyarország melyik kategóriába tartozik?

Pont a határán vagyunk a két zónának. Észak-Európában jelentősen nő a csapadék mennyisége, a mediterrán régióban pedig jelentősen csökken. A mérések alapján azt látjuk, hogy itthon egy kicsit csökkent a csapadék mennyisége, de nagyobb probléma az eloszlás változása, mind az évszakok, mind az ország egyes területei között. Nyugat-Magyarországon nagyobb mértékben csökkent, míg Kelet-Magyarországon megnőtt a csapadék. Összességében azt mondhatjuk, hogy enyhe sivatagosodás várható az ország egyes részein. Az biztosnak tűnik, hogy vízháztartási hiánnyal számolnunk kell. Látjuk, hogy kevesebb a csapadékos napok száma, viszont az egy napra eső csapadék mennyisége megnőtt. Vagyis: amikor esik, akkor zuhog. De az özönvíz nem marad meg a talajban, gyorsan elfolyik, ráadásul viszi magával a talajt is. A melegedés miatt pedig még könnyebben elpárolog – a folyamatot a mezőgazdasági kultúránk is erősíti. A sokszor parlagon hagyott, kevéssé takart talajból gyorsabban elpárolog a talaj nedvességtartalmát. A magyarországi ivóvízkészlet jelentős része a felszín alatti vízfolyásokból van. Ezekbe egyre kevesebb fog visszatáplálódni és emiatt, valamint a melegedéstől fokozódó ivó- és öntözővízigény miatt bizony ivóvízhiányra is számíthatunk.

– Mit kel tennünk? Hogyan kellene az egyén szintjén változtatni?

– Nem lehet különválasztani az egyént, a közösséget, a politikát, az ipart – a társadalom minden résztvevőjének egyszerre kell tennie. Az egyén legfontosabb tennivalója, hogy befolyásolja a nagy hatással rendelkező döntéshozókat. Az éghajlatváltozás politikája teljesen független bármilyen párttól, oldaltól. Minden oldalnak fel kell vállalni és előbb utóbb fel is vállalja. Nincs már olyan politikai erő a világon, amelyik – ha fenn akar maradni –, ne vállalná az éghajlatváltozással való küzdelmet.

– Biztos ebben? A jobboldalon bagatellizálják a problémát, miközben a bal igyekszik kisajátítani, politikai tőkét kovácsolni belőle.

– A politikai oldalak sok problémát másképp közelítenek meg az ideológiáiknak megfelelően, és ez természetes. De már nem nagyon van olyan oldal, amelyik meg tudna maradni hosszútávon anélkül, hogy ezt az ügyet vállalná, inkább a megoldásokban, a megközelítésben lesznek a különbségek.

– Mielőtt a környezetvédelemre váltott, asztrofizikát tanult, ez volt a szakterülete. Nem lenne kifizetődőbb – ha olcsóbb nem is – hátrahagyni mindazt, amit ezzel a bolygóval tettünk és terraformálni a Marsot, vagy keresni egy közeli exobolygót, ahol tovább élhet az emberiség?

– Vannak, akik ezt gondolják megoldásnak. Lehet, hogy nagyon hosszú távon ez a megoldás marad csak. De minden ember számára ez nem lesz elérhető. Az az afrikai, akinek évtizedek óta tiszta ivóvize sincs, hogyan gondolhatna a Föld elhagyására? Ez a lehetőség csak egy szűk réteg számára elérhető. És milyen élet lenne az? Én nem tudnám, a világ minden kincséért sem, elhagyni a zöld fákat, gyönyörű hegyeinket.

Trencséni Dávid