Jelzők kora

A lábamon alig-alig állok, mégis folyton relativizálok, angyalom, ragyogóm, nem szeretem én ezt az egészet egyáltalán.

A minap elhunyt Sárközy Tamás, a legendás jogászprofesszor – egyéb szerepkörei közt említsük meg: a magyar hoki történetének talán legfontosabb szövetségi elnöke volt – tavaly nyáron azt mondta, hogy akkor lesz Magyarországon diktatúra, ha lezárják a határt, és amíg ez nem történik meg, addig nincs diktatúra. Meg hogy a politikai rendszer, amelyben élünk, „nem a nyugat-európai minta szerinti demokrácia, hanem egy sajátos kelet-közép-európai kormányzati rendszer, amelynek vannak autokratikus vonásai, de nem autokrácia. Mármost a határok lezárása, úgy tudom, nincs napirenden – hogy befelé útlevelet-vízumot is kérnek sokaktól, az szerintem rendben van –, úgyhogy muszáj egyetértenem a professzorral. Miáltal máris a relativizálás bűnébe esem. Vagy erényébe, ahogy vesszük.

A legkevésbé sem azt mondom, hogy minden rendben van. Azt mondom, hogy egy olyan történelmi pillanatban élünk, amikor minden fekete-fehérré vált – vagy feketévé, vagy fehérré –, és ez ellen kizárólag egyrésztmásrésztizmussal bírok védekezni. Nem is csupán butuló hazánkról beszélek itt. (Emlékeim szerint egy jóval műveltebb és főleg éberebb, kételkedőbb közegben nőttem fel, mint ami most körülvesz. Ezt Lovasi András énekes jegyezte meg a napokban. Relatíve nem alaptalanul.) Világjelenség szemlélői vagyunk, elég ehhez Donald Trumpra, a hamvába holt impeachmentre és az újraválasztási esélyeire gondolni. És mindeközben óhatatlanul torkollik paródiába a kétoldali vehemencia. Jönnek a hírek és a megmondások tömött sorokban, kapargálják a felszínt – sokszor azért képtelenség kiásni a lényegüket a szavak romjai alól, mert nincs nekik –, fogalmuk sincs a mélyről, egyre röhejesebbek. A feje tetejéről a talpára fordított Hegel cigánykereket hány dialektikusan.

Két kedvencem a legfrissebb mindennapokból: a dékás Niedermüller Péter fehérheteróférfi-gyűlölő rasszista lesz, az ungabungázó párbeszédes Jávor Benedek szexista. A jelzőhalmozásban kétségkívül mindig erős baloldali-liberális kígyó önnön farkába harap. Minden jel szerint nem ízlik neki a szaftja.

Két alapszín és rengeteg minősítő jelző. Ennyi maradt. Nem szeretem a feketét – hacsak nem öltözködésileg –, és nem szeretem a fehéret sem.
A jelzőktől meg egyenesen undorodom. Ezért is igyekszem állva maradni a lábamon. Amíg nem zárják le a határokat, addig menni fog.

Gazda Albert