Törődj velem!

Hajnali kelés, etetés, takarítás és folyamatos odafigyelés, örökbefogadás és gyász – a menhelyen dolgozók mindennapjai.

Naponta találkozunk olyan történetekkel, melyektől az embernek könnybe lábad a szeme. Nem csoda, hogy egyre többen vágnak bele az állatvédelembe. Legtöbbször ugyanúgy kezdődik: először csak egy bajba jutott állatot fogad be valaki, aztán még egyet, majd azon kapja magát, hogy már egy talpalatnyi hely sincs az udvaron. Ugyanebben a cipőben jár Kolák Anikó is, aki a Pest megyei Hernádon nyitott menhelyet.

– Nyolc éve kezdődött, amikor valaki itt hagyta az állatát megőrzésre, mondanom sem kell, azóta is itt van szegény – mondja Anikó, akinél jelenleg hatvan kutya van, közülük tucatnyi környékezi meg az udvarra kilépő látogatót. Szinte lépni sem lehet az ebektől, és mindegyik egy dolgot akar: simogatást és figyelmet. Az egyik addig szuggerálja az embert a lábánál ülve, amíg nem kap simogatást, míg háromlábú társa – akinek csontrák miatt kellett levágni egyik mellső mancsát – rohan a játékért. A kennelben tartott állatok folyamatosan ugatnak, hallják, érzik: idegenek érkeztek. Ők sem akarnak mást, csak hogy foglalkozzanak velük. Ezt azonban Anikó és párja, Viktor nem tudja teljes mértékben megadni nekik, hiszen túl sokan vannak ahhoz, hogy mindegyikükre elég idő jusson.

– Minden nap korán kelek, a kutyákat el kell látni. Kilenc előtt viszont nem tudok kimenni hozzájuk, hogy ne ugassanak, mert az zavarja a szomszédokat. Ha kell, éjszaka is fel kell kelnem, hogy rájuk szóljak, ha valamiért lármáznak. Ennyi kutyának már van hangja – meséli Anikó.

Sokan gondolják, hogy menhelyről nem szabad állatot kihozni, mert egytől egyig sérültek. Anikó szerint ez nem igaz.

– Vannak olyan ebek, amelyek korábbi életük miatt nagyobb odafigyelést igényelnek. Pontosan ezért tanácsolom azt, hogy mielőtt valaki örökbe fogad, beszéljen a menhely vezetőjével. Nem elég, ha valaki fénykép alapján dönt, milyen kutyát akar. Mindig el kell menni a menhelyre, mert lehet, hogy az a kutya, amelyet kinézett, egyáltalán nem illik hozzá. Ilyenkor történhet meg, hogy a kutya pár hét múlva újra a menhelyen találja magát.

– Vannak olyan kutyák, amelyek úgy kerülnek ide, hogy a gazdájuk egyszerűen csak leadja, már nem kell neki. Többségüket viszont befogjuk. Vannak olyanok is, amelyeket napokig kergetünk, míg végül sikerül elkapni. Utána jöhet a rehabilitáció, hogy megtanuljon bízni az emberben. Az állatvédelemnek az a legszebb része, amikor egy ilyen kutya szerető családhoz kerül, ahol élete végéig biztonságban lehet. A fiatalabb kutyákat általában könnyű gazdisítani, viszont vannak olyan idősebb kutyáink, amelyeket bizony mi fogunk majd eltemetni. Ez a legnehezebb része.

Zsigmond Viktória