Connect with us
Pesti Hírlap, sok élmény

Kiemelt hírek

Empátiával a szorongás ellen

Létrehozva:

Képünk illusztráció | Fotó: Pozsonyi Roland

Az országos halálozási adatok a második világháború óta nem voltak olyan rosszak, mint tavaly. De miért nem érinti ez olyan mélyen a magyarokat, mint az elvárható lenne? – teszi fel a kérdést Pósa Lilla a csütörtökön megjelent 168 Óra hetilap Elfogyott az empátia című írásában.

„Második éve úgy éltem az életem, hogy nem éreztem semmit, csak bűntudatot, amiért nem sírok”– mondja Márta, aki másfél évvel a pandémia előtt veszítette el édesapját, majd a koronavírus harmadik hullámában az édesanyját is. Férjével második gyermeküket tervezték, a baba azonban a terhesség tizenhatodik hetében elment. Édesanyja temetésén zsibbadtságot, bűntudatot érzett, amiért nem tudott sírni. „Pedig akartam!” Későbbi vetélése után keresett fel egy szakembert, amikor azt érezte, már nem maradt számára más, mint a gyász hiánya miatti űr. Az elsőre érzéketlenségnek tűnő tagadás vagy elutasítás azonban szintén a gyász egyik tünete. Felkeresett egy pszichológust, aki elmondta neki, hogy a sorozatos veszteségei miatt feltehetően az elhúzódó gyász zavarától szenved. „Ez megnyugtatott, mert ha van neve a dolognak, könnyebb szembenézni és megküzdeni vele”– véli Márta.

Az elhúzódó gyász zavarát, noha korábban is jelen volt egyesek életében, csak nemrég nevesítették és vették fel a mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvébe (DSM). Tehát már „valóban” létezik.

„Egyfajta időbeli dimenziót jelent. Megrekedés egy szakaszban. Ilyenkor már az első sokkból való felocsúdás is nagyon nehéz, a halál tényének elfogadása is problémás” – magyarázza Révész Renáta Liliána gyásztanácsadó, pszichológus. A tünetek közé tartozhat az érzelmi zsibbadtság, a magány intenzív megélése, az elveszített személy hiányára emlékeztető emlékek elkerülése, az élet értelmetlenségének érzése, a hétköznapi életbe való visszailleszkedés nehézségei, bánat vagy düh, a halál miatti hitetlenség és az az érzés, hogy egy részünk meghalt. Ezek az érzések közvetlenül a szerettünk elvesztése után teljesen normálisak. Ha azonban felnőtteknél a veszteséget követő egy éven túl, gyermekeknél és serdülőknél pedig hat hónapnál tovább szinte mindennap több tünet fennáll, az az elhúzódó gyász jele lehet.

Vannak extrém esetek, amikor akár tizenöt évig is eltart egy-egy szakasz. Ez főként a nem várt haláleseteknél szokott előfordulni, amikor harag, esetleg ki nem mondott dolgok miatt nehéz a búcsú, az elengedés. Észrevenni sem könnyű, hiszen nem tudatos. 

Ami az egyén szintjén fájdalmas, hosszabb vagy rövidebb idő után kihathat akár a társadalomra is. Az egyre növekvő szorongást pedig empátiával, szolidaritással tudjuk némiképp csökkenteni – véli Koltói Lilla szociálpszichológus. A kettő egymásból következik. Az empátia az egyén szintjén azt jelenti, hogy kognitív és affektív módon is képesek vagyunk átérezni a másik helyzetét, képesek vagyunk megérteni és érzelmileg is átérezni a másik fájdalmát. Ez után következhet csak a szolidaritás vagy segítségnyújtás akár szimbolikus vagy tényleges cselekedetként.

 

(A teljes írás a frissen megjelent 168 Óra hetilapban olvasható.)

Legnépszerűbb cikkeink