„Békák durrognak és elégett rakéták üszkös darabjai hullnak a lábam elé”

A 100 évvel ezelőtti Pesti Hírlap legérdekesebb írásaiból válogattunk.

180 évvel ezelőtt indult az első Pesti Hírlap, a jelenlegi újság pedig túl van első születésnapján. Ez jó apropó arra, hogy visszatekintsünk, és felidézzük lapunk múltját. Most száz évvel ezelőttről, február utolsó hetéből szöveghíven hoztuk el olvasóinknak a korabeli Pesti Hírlap olaszországi tudósítójának cikkét a milanói karneválról, valamint egy szatirikus költeményt a pénzhamisításról. Az eredeti lapszámokból válogatott cikkeket az Arcanum adatbázisának köszönhetjük.

Karnevál

 – A Pesti Hírlap olaszországi tudósítójától. –

Milano, február.

Egy hollandi utazó,Van Puyster, midőn 1616-ban egy Eruópa körüli utazásáról visszatért a csendes és békés Hágába, útleírásában egy megfigyelését közli olvasóival és pedig szó szerint: „A tél végére járván, a déli népek, u. m. olaszok és spanyolok egy tömegőrület áldozatai lesznek, maskarákat öltenek; dorbézolással és tánccal töltve az éjszakákat.”

Karnevál… A virágos kocsikorzók, a pompás bálok, az ezer tarka-barka maszk…

Korántsem az egykori finom és előkelő, nagystílű karnevál ez a mostani. Vörös árnyék lappang a maszkok között és az előkelőség csendesen, kissé félve búvik meg a lakások belső termeiben. Karnevál végleg kivonult az utcára. Ma már mindenütt a világon böjtidő van, csak Milano az egyetlen város, ahol még tovább folyik a mulatozás. Szent Ambrózius ravasz védencei értették a módját, hogy egy külön engedélyt kapjanak egy scicentobeli pápától, a karneválnak három nappal való meghosszabbítására.

A „veglion prodigo” Milano különlegessége és Itália minden részéből ide csődül ezekre a napokra a mulatni vágyó fiatalság.

A „sabbato grasso”, a „kövér szombat” az utolsó nap. Hét órakor már bezárják az üzleteket. Feltűnnek az utcákon az első maszkok. Ma mindenütt mulatnak. A színházakban álarcos bálok, a mulatóhelyeken vad muri. A Dóm-térbe torkoló főutcák feltartóztathatatlanul öntik magukból az emberrajokat. Lányok, fiúk, öregek, gyerekek… Dűl, dűl a sok ember, mind mulatni vágyik, egy éjszakát gond nélkül tölteni és inni a részegítő, pezsgő „Barberát.”

Én egészen egyedül vagyok. Csendesen meghúzódom a Galeria egy kávéházi asztalánál és nézem a nyüzsgő, hullámzó tömeget. Elröppennek az első szerpentinek és porfelhőként száll szerteszét az apró „coriandoli”, a kis színes papírdarabkák tömege. Valamikor agyaggolyócskákkal dobálóztak, de ez a szokás. Istennek hála, már megszűnt. A Galeria szokásos esti képe megváltozik. A tömeg mind tarkább és tömöttebb lesz. Egy Wilsonnak maszkírozott embert valaki pofonüt — kisebb kavarodás. Számtalan néger, feltűnően sok nőnek maszkírozott férfi. A fehér selyemszoknya alól kikandikál egy sárga bakancs. Egy nagybajuszú ember dekoltált fekete gyöngyruhában van, a párja III. Napoleon maszkját hordja. Repül a papír és nőttön-nő a zaj. A Dóm-téren száz és egynéhány utcai árus üti fel tanyáját. Konfettit, kereplőket, fütyülőket, trombitákat, léggömböcskéket, pattogó békákat, tűzijátékot árulnak. Valahol elpattan egy petárda. Két carabinieri igyekszik áttörni a tömegen. Nevetve visszaszorítják őket. Valaki egy cheque-könyv lapjait osztogatja. Valóságos bál — az utcán. Éjfél felé a zsivaj fülsiketítővé fajul. A kereplők, autókürtök, szirénák minden fajtája működik. Valaki léggömböket enged fel a Galeriában — pillanat alatt mindenki fölfelé bámul. Kitűnő alkalom a zsebtolvajok számára.

Az árusok nagy hangon kínálják a konfettit, „Vabbia delle donne”: a nők boszúsága, — ordítják, éneklik tele torokkal. Az „ütközet” mindig élénkebb lesz. Egyesek a földről szedik föl a „muníciót”, hogy aztán a legnagyobb nyugalommal vágják valakinek az arcába. Bevonul Nero császár kíséretével és rögtön utána egy Lenin-karrikatúra. Óriási derültség közepette fognak kezet és folytatják együtt a sétát. Félegyre jár, a város előkelő szállóiban most tálalják a soupert. Besomfordálok a Continentálba. Ragyogó kép, estélyi ruhában vagy dominóban a hölgyek, frakkban az urak. De ez nem más, mint mindenütt. Csábítóan hívogat az utcáról a mandolinok hangja és otthagyom ezt az „európai” hadimilliomos társaságot. Az utcákat éneklő csoportok járják be. Van azonban valami vad, valami háborús mindenben. A tréfák kíméletlenek és a mulatság szinte nekikeseredetten folyik. Három óra felé már nem igen látni józan embert, ölelkeznek az utcák sarkán és nem respektálnak senkit. A „Regia Guardia” katonái csendesen húzódnak meg malaclopó köpenyeikben, amelyek alatt szótlanul, de tettre készen várnak a sunyi kis karabélyok. Békák durrognak és elégett rakéták üszkös darabjai hullnak a lábam elé.

Túljózan vagyok ahhoz, hogy soká itt maradjak. Elindulok hazafelé, jó lenne aludni. Szobám a Via Torino egy házának negyedik emeletén van. Fölkecmergek, de a jószándék hiábavaló. Az utca mind hangosabb lesz és csak reggel négy tájban nyugszanak meg kissé a kedélyek. Nyolc óra felé kisebb-nagyobb csoportokban vándorol haza a nép. Ijesztően beesett, sárga, sápadt arcok… A színes ruharongyok reflexétől a vasárnapi reggel fehér fényében még hullaszerűbbnek tetszik valamennyi.

Egy utcasarkon részeg katona fekszik a földön… A gyalogjárót és kocsiutat egyaránt vastagon fedi a papírszemét és a villanydrótokról, mintha a Karnevál kitépett hajszálai lennének, lógnak a színes papírszerpentinek. Fáradt konflis baktat az utcán keresztül, vasredőnyök kellemetlen dübörgése hangzik — most zárnak egy pár kocsmát.

Kezdődik a böjt…

G.G.
1921. február 25., péntek

Egy virágzó iparág csődje

Miután tudom, hogy a pénzügyminiszter a pénzt
csökkenteni óhajtja jóval,
pénzbőséget akartam előállítani,
de egyéni akcióval.

Lelki világom olvasóim előtt
eddig sem volt titok,
most is bevallom: arra gondoltam, hogy
pénzhamisító műhelyt nyitok. 

Az ember, ha ilyen terve van,
egy újpesti villamosra felül
és a leghíresebb újpesti szakértőkkel
e kérdésről vitába merül.

De az újpesti szakértők
bebizonyították néhány percen belül,
hogy manapság egy kétkoronás hamisítása
legalább húsz koronába kerül.

Szenes ember
1921. február 24., csütörtök