Nagy Ervin: „Az SZFE diákjainak ellenállása példaértékű kell, hogy legyen”

Nagy Ervin sosem félt kinyitni a száját, most pedig úgy érzi, egyenesen árulás, ha hallgat. Mint mondja, ezt már társadalmi felelősségvállalásból sem teheti, hiszen sokan figyelnek rá. Beszélgetésünk alatt pedig azt is megfejtette, Vidnyánszky miért döntött úgy, hogy szétnyomja az SZFE-t.

– Áttettük a beszélgetésünket, mert egy platós kocsit kellett felhoznia a városba, és azon aggódott, nem ér ide, mert lehet, hogy be kell bikázni.
– Igen, éppen nagy házfelújításban vagyunk, és az ezelőtt két évvel vett platós autóm most a legjobb barátom. Neve is van, Ricsi, ha lefullad Richárd.

– A járvány miatt egy padra ültünk le beszélgetni, és csak amíg ideértünk, ketten is leszólítottak. Gyakran előfordul?
– Arra szoktam gondolni, hogy a politikusok ezt mennyire ritkán kapják meg, vagy ha mégis, hát nem hiszem, hogy sok benne a köszönet. Szerintem nem szégyen bevallani, ha az ember szereti, hogy szeretik. A legkellemesebb dolog, amikor egy idős hölgy megállít, és azt mondja, hogy „annyira imádom magát”, de úgy tiszta szívéből. Múltkor a 7-es buszon megszólított egy férfi, és azt mondta: „Uram, mi teljesen más politikai nézeteket vallunk, de én nagyon szeretem, amit csinál”. Ez nekem akkumulátor, feltölt és hátországot ad ahhoz, hogy hangot adjak az igazságtalanságnak, vállalva, hogy a politika céltáblájává válhatok.

Fotó: Dimény András

– Úgy érzi, céltábla lett?
– Bizonyos nyilatkozataim után abszolút! Nézze, én soha nem álltam politikai tribünön. Nem kértem és nem kaptam pozíciót, se jutalmat egyik oldaltól sem. Nem a politikai hovatartozásom mondatja velem azt, amit mondok, hanem az igazságérzetem. Ha a másik oldal szállna bele az egyetemi autonómiába, akkor annak mennék neki, de hát épp a jelenlegi hatalom műveli mindezt, így ellenük kell megfogalmaznom a kritikám. Akkor is, ha ennek voltak, vannak következményei. Nemrég megtörtént velem, hogy egy több fordulóban elnyert főszerep után megállapodtam a producerrel, aztán egy erősebben megfogalmazott interjúm után „véletlenül” lecseréltek. Szakmai indoklás nélkül.

– Szóltak, hogy „Ervin, bocsi, de lecserélünk”?
– Nem, a hazai mentalitáshoz hozzátartozik, hogy „sose szembe babám, ha szeretsz”, hanem mindig csak finoman utalva, hátulról. Senki nem kockáztat annyit, hogy a másik szemébe mondja, de vannak eszközök. Mondjuk, nem kapok díjakat, vagy épp törlik a kategóriát, amiben esélyes lennék. Tavaly a filmkritikusok díjátadóján megnyertem a legjobb epizódszereplőt a Drakulics elvtársért. De a Filmintézetnél, hogy, hogy nem, véletlenül épp ezt a kategóriát törölték. Pedig, ha az ember megkapja a kritikusoktól, akkor általában a Filmintézet is neki adja. Szóval, ez a nehéz ebben, hogy nem nyílt háború van, hanem csendes kicsinálás a háttérben, és én ehhez nem asszisztálnék. De nem csak a díjakról, a tévés megjelenésről is beszélhetünk. Nem mehetek mondjuk a közszolgálati tévébe sem.

– Menne?
– Most nem. De fel sem merül, hiszen hallottunk már a tiltólistákról… Viszont normális körülmények között, ha ezt nyugodt lélekkel meg lehetne tenni, ha a közszolgálati valóban közszolgálatit jelentene, természetesen mennék. Mert nekem tényleg az a célom, hogy közszolgálati legyek, ezt szeretném erősíteni, még ha marha csalódott is vagyok a fennálló helyzet miatt. Szerintem azt a hitvallást nem veszítheti el egy művész, hogy ő mindenkiért van, és mindenkinek játszik. Történjék bármi is, a művészet felette áll minden politikai ideológiának.

Fotó: Dimény András

– Most a színészettel meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel állítólag az a baj, hogy nem elég nemzeti, és nem elég keresztény.
– Baromság. Azok a kiscsávók a barikádokon úgy néptáncolnak, hogy kiszakad a nagy magyar lélek, még Orbán Viktor is elsírná magát gyönyörében. Csakhogy ők ugyanazok, akik azt mondják, hogy nem vehetik el tőlünk az alkotói szabadságot. Ez a hatalom igazi baja. Persze a szimbolikus néptáncon kívül rengeteg másféle „bizonyítékot” is fel lehetne sorolni az egyetemi hallgatók és a sóval hintett intézmény védelmében. De már önmagában az borzalmas és felfoghatatlan, hogy bárkinek is bizonygatnia kell: művészetével, munkájával a nemzet értékeit gyarapítja. Az SZFE diákjainak ellenállása példaértékű kell, kellene, hogy legyen mindannyiunk számára.

– Keményen ki is áll mellettük.
– Persze. Ráadásul sokukkal forgattam is már. Szorgalmas, tehetséges fiatalok, akiknek éppen ellopják a jelenét és a jövőjét is. Árulás lenne szó nélkül hagyni mindezt. Nagyon feldühít, amikor egyesek magyarságot hirdetve verik a mellüket, mert szerintük a nemzeti értékek nincsenek, nem voltak kellőképp képviselve az egyetemen. Ugyan már! Jó ürügy. Mindig is képviselve voltak, az SZFE maga volt a nemzeti érték, de akárhányszor, akárki is mondja el ezt, a „túloldalon” senki nem hallja meg. Ez vegytiszta politika. Senkit nem érdekelnek itt az érvek. De van egy kellemetlen hírem – és most a Star Warsot idézem meg –, az ellenállás nem egy bolygón és nem egy épületben létezik. Az a lelkekben munkál, ami felett nincs hatalmuk. Parancsszóra rombolhatnak, átszervezhetik az oktatást, elüldözhetik az SZFE-ről a magyar színházi élet színe-javát, de a szívekből nem lúgozhatják ki a szabadságvágyat. A magyar kultúrát jónéhány hatalmi rendszer próbálta már a saját képére formálni, de sosem sikerült. Sokkal nehezebb ugyanis legyőzni azokat, akik elhivatottságból, valóban a művészet szabadságáért küzdenek, mint a kicsinyes bosszúvágyból odarendelt, pénzzel kistafírungozott „kiszolgálószemélyzetet”.

– Megéri a küzdelem?
– Sokszor megfordult a fejemben, hogy biztosan egyszerűbb lehet nem mindig az árral szemben úszni. Aztán arra jutok, hogy tiszta lelkiismerettel, az igazunkért kiállva, nem pedig leszegett fejjel szeretnék az utcán sétálni és tükörbe nézni. Nem tudom elfogadni, hogy ez az ékszerdoboz, amit Magyarországnak hívnak, egy olyan hely lett, ahol, ha kinyitod a szád, mindent elölről kell kezdened. Ugyanakkor meg szerintem valahogy ettől is vált fekete övessé a magyar színház és a hazai kulturális élet: hogy mindig ellenszélben kellett haladnia.

Fotó: Dimény András

– Ön szerint lesz más, amit ugyanígy leuralnak, kisöpörnek, és „ha nem tetszik, kívül tágasabb” módon átszerveznek?
– Most a társadalom egy része úgy csinál, mintha az SZFE ügye egy kis pesti-balhé lenne, egy diákokról szóló cécó. Pedig jócskán túlmutat ezen. Amíg ebből az apátiából nem ébred föl a társadalom, amíg nem látják, hogy ezt a kenyeret nem csak tőlünk veszik el, hanem lehet, hogy holnap tőlük is, addig ez tényleg csak zsebforradalom. Pedig, mennyivel jobb lenne egy olyan világban élni, ahol a kenyered fix, aztán azt gondolsz, amit akarsz. De a most lázadó generáció egy másik világ szülötte, nem félnek, és csak azt tisztelik, aki kiérdemli. Vidnyánszky szerintem nem érti, miért nem működik, hogy azt mondja, „mert így lösz” – és a diákok válasza, hogy „nem úgy lösz”. A világ változik, és most 60 éves emberek viaskodnak a 20 évesekkel, 40 évnyi szakadékkal kettejük között, és hát, ugye, az nem kérdés, hogy ki megy hamarabb. Hasznosabb lenne talán meghallani a fiatalok igazságát, ahelyett, hogy saját magukat és hitrendszerüket próbálják meg erővel lenyomni a torkukon.

– Vidnyánszky Attila osztályfőnök lesz.
– Nahát, nem mondja?! Ez annyira váratlan… Osztályfőnök is? Valójában lehet, hogy ez az egész azért alakult így, hogy Vidnyánszky Attilának ne kelljen annyit utazni. Csak sajnos egy kicsit nagyobb lett a házibuli itt a végére, és túl sokunkat bedarál az, hogy ő fáradt levezetni Kaposvárra meg vissza. Azért ez kőkemény!

– Látom, nagyon mélyre ment ez a hír.
– Igen, mert dühít, hogy van, aki ennyire nem tud túllépni a saját sértettségén. Ez az egész ámokfutás szerintem leginkább arról szólt, hogy ő végre betehesse a lábát az SZFE-re. Az egymásra várásból, az egymás melletti elbeszélésből végzetes sértettséggé csontosodott ez a dolog. Az egyik azt sérelmezte, hogy „nem hívtál”, a másik meg azt mondta, hogy „nem jöttél”. Persze ez nem úgy megy, hogy „sok jó színházat csináltam eddig, akkor miért nem én vagyok itt a tótumfaktum?”. Senkinek nem esett az ölébe, hogy ott taníthasson. Ráadásul azért is vagyok mérges, mert a Vidnyánszky-féle színházat, amit anno kb. 15 évvel ezelőtt képviselt, én nagyon csíptem, izgalmas volt vele dolgozni. Azt pedig zárójelben jegyezném meg, hogy anno a gyulai premierjén, amit végül elmosott a vihar, ott ázott kíváncsian az úgynevezett baloldali szakma krémje, miközben jobboldali politikust egyet sem láttam. Biztos erre mondják, hogy változik a világ. Vidnyánszky egy nagyon jó, avantgárd művésznek indult, amit oldalaktól függetlenül mindenki elismert, őszintén sajnálom, hogy ennyire megette őt a politika.

Fotó: Dimény András

– Mikor beszéltek utoljára?
– Régen. Most meg már nem is nagyon tudnánk. Világos, hogy nincs közös nyelv. De én nagyon sokáig köszöntem neki, akkor is, amikor mások már nem. Amit az egyetemmel műveltek, olyan gyűlölethullámot indított el, ami teljesen, még az eddiginél is jobban szétszakította a szakmát. Nagyon rosszat tesz a magyar értelmiségnek. Legyen az jobb vagy baloldali. Mindenkinek. Korábban azért mindig volt egy semleges zóna, amiben voltak szakmai párbeszédek. A büfékben, a szinkronban vagy egy forgatáson, odaléptünk egymáshoz és beszélgettünk. Most nem tudom, ez hogy lesz, olyan befeszülés van, ami, félő, már helyrehozhatatlan.

– Lehet majd ezután szabad kultúráról, szabad színházról beszélni?
– Beszélni? Azt lehet. Legfeljebb egyesek nem örülnek neki. Remélem, később sem csak sugdolózhatunk róla.

– Máshogy kérdezem, lehet majd szabad színházat csinálni?
– Sokkal rosszabb és nehezebb körülmények között szerelemszínházak és vándorszínészek biztosan lehetnek. De sajnos lesz olyan, aki belefárad a harcba, vagy más pályát választ. Mondjuk, azon is csodálkozom, hogy Vidnyánszky saját színészei miért nem próbálnak hatni rá. Persze lehet, hogy próbálnak, csak nincsenek rá hatással. Én biztosan megkérdezném a helyükben, hogy „Te, ide figyelj, miért hajítottad le az atombombát Budapest közepébe, és várod, hogy ezután szeressenek? Nem fognak!” Én ezt betyárbecsületből elvárnám a kollégáimtól.