„A szabadságvágyunkat nem vehetik el”

Korábban főleg gyerekkönyveket illusztrált, egy hónapja viszont jórészt csak bombákat és tankokat rajzol Anna Szarvira. A nemzetközileg is elismert, 35 éves ukrán grafikus a 168 Óra felkérésére megrajzolta a lap e heti címlapját, Dési András pedig az elmúlt hetekről kérdezte.

A háború miatt Németországban ragadt, és ki tudja, mikor térhet vissza Ukrajnába.

Ez is borzasztó számomra, hogy amíg én biztonságban vagyok, az otthoniak, a szüleim, a bátyám, a rokonaim, a barátaim életveszélyben vannak. Bárhol, bármikor jöhet egy orosz rakéta vagy gránát és annyi. Mindennap több órát töltök azzal, hogy felhívom a szeretteimet, a barátaimat, a kollégáimat Ukrajnában. Amikor hallom a csörgést, mindig azon izgulok, hogy felvegyék a mobiljukat. S amikor befejezzük a beszélgetést, mindig megsuhant annak a szele, hogy ugye ez nem az utolsó hívás volt, ugye másnap is felveszik a telefont.

Hogyan értesült arról, hogy az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát? 

Kezdeném onnan, hogy a barátomat jöttem meglátogatni Kölnbe, és február 28-án kellett volna visszarepülnöm Kijevbe. Az inváziót megelőző hetekben az orosz katonai fenyegetés miatt általában nem kapcsoltam ki éjszakára a mobilomat. Február 24-re virradóan azonban, máig nem tudom, miért, de így tettem. Amikor reggel hét óra után felébredtem és bekapcsoltam a mobilt, szürreális üzenetek fogadtak. Azzal szembesültem, hogy Kijevben az anyám, a barátaim, az ismerőseim fejvesztve rohangáltak és próbáltak menekülni. „Ánya, Ánya, lőnek ránk, bombáznak minket!”, hallottam az anyámat kiabálni. Jó ideig képtelen voltam felfogni, hogy mi is történik velük és velünk. Egyszerűen lebénultam.

Látva azt, hogy miket rajzolt gyerekkönyv-illusztrátorként és miket háborús időkben, úgy érzem, mintha két Anna Szarvira lenne…

Ez így van. És ha belegondolok, meg is rémülök tőle. Hiszen folyamatosan szinte csak bombákat, tankokat, fegyvereket rajzolok. Az ölés, a pusztítás eszközeit.

Mi a legriasztóbb, a legfélelmetesebb?

A gyűlölet. Sohasem gondoltam, hogy így fogok gyűlölni.

Kit? Vlagyimir Putyint? Valerij Geraszimov hadseregtábornokot, az orosz vezérkari főnököt?

A rettenetes, hogy február 24. óta csak fekete-fehérben tudok gondolkodni. Gyűlölöm Putyint, a tábornokait, az egész elbaszott hadseregét. Gyűlölöm az oroszokat is, mert hagyják, hogy a vezetőik ezt tegyék velünk. Hogy rommá lőjék, elpusztítsák az életünket. Vissza akarnak bombázni minket a középkorba, miközben Putyin arról szónokol, hogy testvérnépek vagyunk.

Gyűlöli az oroszokat is?

Inkább azt mondanám, hogy mélységesen csalódtam bennük. Hogy vagy tapsolnak a háborúnak, vagy szótlanul eltűrik. Minden tiszteletem azoké, akik kimennek az utcára és tiltakoznak. De ők elenyésző kisebbségben vannak.

Mit kérdezne Putyintól, ha hirtelen szemtől szemben találná magát vele?

Nem hiszem, hogy bármit is kérdeznék. Lehet, hogy megpróbálnám megölni…

Mit gondol, mi lesz ennek a háborúnak a vége? Mi lesz Ukrajnával?

Erre csak azt tudom mondani, hogy még ezreket, tízezreket megölhetnek az oroszok, szétbombázhatnak mindent, de a szabadságvágyunkat nem vehetik el tőlünk. Sosem leszünk behódolt alattvalók.

(A teljes interjú a 168 óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)