Nem ugrál

Pesti Passz – jegyzetek az Európa-bajnokságról.

Ki nem ugrál: büdös román! Hej!

Hej.

Először a hangjuk jön meg, aztán ők is befordulnak a sarkon. Ketten vannak – ez egy kicsit meglep: az előfutárként az oktogoni éjszakába eresztett sovén rigmus erejéből, és a hangok rétegzetten kásás mivoltából legalább négy emberre következtettem – mindenesetre ha tükörbe néznének, egészen biztosan kétszer kettőt látnának.

Józanságnak amúgy nincs nyoma. 

A mellettem lévő padon klosár ül, mellette koszoskék nagy ikeás zacskó. 

Mire kettőt kortyolok a 0-24 trafikos kiskávéból, már egészen közel érnek, nyakukban egyre jobban virít a trikolór sál. Tegnapelőttről maradtak az utcán? Vagy esetleg egy öt évvel ezelőtti tegnapelőtt éjjel nem tud sehogyan se véget érni nekik? 

Megállnak a szomszéd pad előtt, még végigjátsszák a soros kinemugrált, aztán…

Na mi van, román vagy? – kérdik. Nem tőlem, persze. Hanem a klosártól.

Tessék?

Román vagy?

Miért lennék?

Nem ugrálsz.

Ezen a ponton kell csapatot választanom. Nem nehéz – de ha nehéz lenne, akkor is dönteni kéne, legkésőbb itt. Valahová állni kell – és nem is csak azért, mert a langyosakat kiköpi a Maradona – hiszen hát nem hülye az, hogy lábvizet igyon! Hanem mert olyan nincs, hogy leülsz meccset nézni, és nem szurkolsz senkinek. Vagy mondok mást: sétálsz az utcán, megállsz egy műszaki bolt kirakata előtt, és négy tévén megy egyszerre ugyanaz a meccs, és ott ragadsz, mert úgyis ott ragadsz – szóval, olyan nincs, hogy futballt, nézel és nem involválódsz.  Mindegy is az, hogy kontinenstornát, vagy épp BLASZ3-at nézel: választasz. 

De hogyan?

Én kölyökkorom óta úgy vagyok, hogy ha nemzetileg érintve érzem magam a gyepen zajló történésekben, akkor persze mindig a magyarokért szorítok – ha viszont nem, akkor: a gyengébbért. A kisebbért. Pár éve még azt hittem, azért van ez, mert lám, hát én ilyen jófiú vagyok, szolidáris, empatikus, meg ugye, Dávid-Góliát. És persze azért, mert az olyan kövér és dadogós kissrácok szürke hétköznapjaiba, mint amilyen én voltam, gyakran lopott némi technicolort az úgynevezett bullying, csak mi akkor ezt csúfolódásnak hívtuk.

De ma már tudom, hogy ez az egész nem sokkal több, mint hétköznapi övédelmi mechanizmus. Ha az erősebbnek, nagyobbnak, kétségkívül jobbnak szurkolok, akkor nagyon komoly stresszbe mártom magam: mi van, ha kikapunk? Ha viszont a kevésbé esélyesekért szorítok, nem sokat veszthetek, ha vesztenek. De ha nyernek! Katarzis.

Ahogyan tegnap a kis finneknek, a kis svájciaknak, úgy most a kis klosárnak SZORÍTOK, aki amúgy a nagyapám lehetne.

Ki nem ugrál, büdös román! Hej! Emelik a hangerőt.

De hát ti sem ugráltok.

Tény: ők sem ugrálnak. 

Erre nem tudnak mit mondani.

Néznek a klosárra, néznek rám, megint a klosárra, megint rám – aztán elindulnak a nyugati felé. Csöndben.

Nyertünk, tata, mondom.

Hajrá Magyarok!, mondja.