Pilinszky100 elnevezéssel egész éves programsorozatot tart a Petőfi Irodalmi Múzeum

Közös sétát tehetünk a költő útján.

Pilinszky János rajongóinak fontos éve az idei: 100 éve született és 40 éve halt meg a Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő. A költő halálának napján, a PIM által megrendezett online „sétáló megemlékezésnek” bárki részese lehet csütörtökön.

A Pilinszky100 programsorozathoz számos ismert színművész, zenész, író és költő is csatlakozott, minden korosztályból. A kezdeményezés célja, hogy egy sok alkotót megszólaltató, ezáltal pedig számos reflexiót megismertető centenárium jöjjön létre, amely által „mindenkihez eljut Pilinszky hangja, szava, világa.” A költő műveinek szélesebb körű megismertetése mellett az is cél, hogy életének fontos helyszíneit is bemutassák. A programsorozat szervezője, Juhász Anna irodalmár hangsúlyozza: Pilinszky negyven évvel halála után is az egyik legtöbbet olvasott és idézett magyar költő és gondolkodó, aki élete hatvan éve alatt a világ fontos kérdéseiről vallott lírai és prózai munkáiban.

Május 27-én, Pilinszky János halálának negyvenedik évfordulóján egy több állomásos megemlékezést tartanak, amelynek keretében számos olyan helyszínről jelentkeznek be, amelyek fontos szerepet játszottak a költő életében. A 19 órától a Facebookon (a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a Juhász Anna Szalon oldalán) megtekinthető videóban Wunderlich József színművésszel ellátogatnak a Molnár utcai, a Károly-kerthez közeli és a Hajós utcai otthonokhoz, majd megállnak a Centrál Kávéháznál, az utolsó állomás pedig a Farkasréti temetőben lesz Pilinszky János sírjánál.

A sosem látott kézirat

A programsorozatnak a megemlékezés mellett irodalomtörténeti jelentősége is van, ugyanis egy Pilinszky és Székesfehérvár kapcsolatát bemutató felvétel során a költő korábbi albérletében rátaláltak egy eddig sohasem látott kéziratra is. A Kígyó utca 4. alatt található, korábbi albérletben előkerült egy negyven éve lappangó keményfedeles füzet, amelyre a főbérlő elmondása szerint a fotóalbumok között talált rá, tele jegyzetekkel, Pilinszky kézírásával. Ebben jórészt zenei feljegyzések találhatók, azoknak a zenéknek és zeneszerzőknek a listája, akiket Pilinszky hallgathatott. Vannak benne családi utalások, bejegyzések is, valamint álmok leírásai, amelyekről azóta tudható, hogy az Önéletrajzaim című munka szerves részét képezik – ez annak a kötetnek a része, ami hamarosan bemutatásra kerül a Magvető Kiadónál. Juhász Anna szerint hihetetlen a sors időzítése, ugyanis a kötet már nyomdában volt, amikor a kézirat előkerült. Leállították a nyomást, kiegészítették a szöveget, így a frissített anyag kerül hamarosan az olvasók kezébe. „Ez kézzelfogható eredmény, ami jól mutatja: egy életmű nem zárul le az alkotó halálával” – mutat rá Juhász Anna.

Egy XX. századi életút

A huszadik század egyik legnagyobb hatású magyar költője a budapesti Piarista Gimnáziumban töltötte középiskola éveit, ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult, először a jogi, később pedig a bölcsészettudományi karon. Oklevelet azonban nem szerzett, 1944 őszén ugyanis behívták katonának, így került el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló traumát okozott a koncentrációs táborok borzalmaival való találkozás. A háború után 1945 novemberében tért vissza Budapestre. Pilinszky diákkorában kezdett verseket írni, az első, Anyám című verse 1938-ban jelent meg az Élet című hetilapban. Első verseskötete a háborúból való hazatérése után, 1946 májusában jelent meg Trapéz és korlát címmel, majd 1947 novemberétől három hónapon át ösztöndíjjal Svájcban és Rómában tartózkodott. A diktatúra éveiben, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott.

Pilinszky 1957-től haláláig az Új Ember című katolikus hetilap munkatársa volt – itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. Második verseskötete, a Harmadnapon 1959 szeptemberében jelent meg, majd 1970-ben Nagyvárosi ikonok címet viselő gyűjteményes kötetét is kiadták. Ugyanebben az évben, egy nemzetközi konferencián ismerkedett meg Jutta Scherrer német származású, Párizsban élő szlavista tanárnővel, akivel a kapcsolata 1976 elejéig tartott. Új költői korszaka is erre az időszakra volt tehető: 1972-ben a Szálkák, 1974-ben a Végkifejlet, 1976-ban pedig az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter jelent meg.

Utolsó évei

Nővére, Erika öngyilkossága 1975 decemberében hatalmas űrt hagyott a költőben – többek közt ez is szerepet játszhatott abban, hogy ettől kezdve nem írt több verset. Pilinszky 1976-tól a széppróza felé fordult, az ezt követő évben pedig kiadta „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén – ebből találtak részleteket a nemrég felfedezett kéziratban. 1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában házasodott össze – életének utolsó éveit Velemben és Székesfehérváron töltötte. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve.

Pilinszky János munkásságát ritkán jutalmazták: első kötetéért 1947-ben Baumgarten-díjat kapott, azonban a következő elismerést jelentő József Attila-díjra huszonhárom évig, 1971-ig kellett várnia, majd 1980-ban, halála előtt mindössze egy évvel költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1997-ben posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott.