Tömegek a Fiumei úti temetőben

A város legpezsgőbb pontjává vált a Fiumei úti sírkert vasárnapra. A naponta megdöntött fertőzöttségi és halálozási rekordok sem riasztották el az embereket a temetőlátogatástól. Rengetegen – sokuk maszk nélkül – érkeztek november 1-jén a Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe, hogy leróják halottaik előtt tiszteletüket.

Az idei különleges mindenszentek és halottak napja. A halottakra való emlékezésbe belevegyül az egyre mindennaposabbá váló elmúlástudat, amit a járvány hozott magával. A Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe menet azt gondoltam, az emberek megfogadják a hatóságok, valamint Müller Cecília országos tiszti főorvos tanácsát, és otthon maradnak, nem a temetőkben emlékeznek meg eltávozott szeretteikről.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. „Rengetegen vannak” – mondta a temetői autóforgalmat terelő, polgárőrség feliratú mellényt viselő férfi. „Többen jöttek, mint tegnap, tegnapelőtt, mint tavaly.” És tényleg, az autók gurultak ki és be, futószalagon, ahogy a gyalogosok is. A férfi azt mondta, sok a gond, a kocsik gyorsabban hajtanak a temető területén, mint a megengedett 30 km/h, és a maszkviselés sem jellemző. Valóban, bent az emberek csupán kisebbik részén láttam maszkot.

Fotó: Szakál Szebáld

Sokakat megtévesztett a sírkert mérete, mert csak egy kis részén van rendesen kiépítve az út, az esti világítás pedig csak a temető ötödét fedte le. „Volt egy 90 éves bácsi, aki már két órája jött kifelé, amikor jelezte, hogy ennyit bír, tovább nem tud menni, úgy kellett kihozni. Vidékről jött Budapestre, csak a temetőlátogatás miatt, pedig nincs is itt rokona eltemetve.” Sokan érkeznek láthatóan csak azért, hogy megcsodálják a nemzet nagyjainak síremlékét – szabadidős programként a szép őszi délutánon.

Mert Covid ide vagy oda, a sírkert valóban gyönyörű, ahogy a szürkületben egyre erősebbek lettek a mécsesek fényei, és ahogy az elmúlás pusztulásnak indult emlékműveire lassacskán ráereszkedett a sötétség. A lassan bomlásnak induló, növényekkel benőtt Munkásmozgalmi Pantheon elhagyatottan állt, a háromalakos szobor kezében, lábánál volt pár koszorú, gyertyák. Ahogy Kádár János sírjánál is elszórtan volt csak pár mécses és virág.

Fotó: Szakál Szebáld

Nyugtáztuk: a hatalom és emlékezete is múlandó természetű.

A polgárőr úgy tudta, idén egyáltalán nem jöttek politikusok koszorúzni, egyedül a Munkáspárttól érkezett delegáció, akik a szovjet katonai parcellába is ellátogattak.

A 2015-ben felújított, 1945-ös és 1956-os áldozatoknak emléket állító szovjet parcellában is mécsesek, oroszul beszélő látogatók jelezték, hogy vannak itt élő leszármazottak, és így még élő a szovjet hadsereg áldozatainak emlékezete is.

A temető egyébként valósággal pezsgett – nagy forgalmat bonyolítottak a virágárusok, a központi emlékműnél pedig koncert volt, lantmuzsika, énekszó hallatszott a temető távolabbi sarkaiban is. A zene nem zavart senkit, nem volt tolakodó, inkább elgondolkodtatott, s közben láttam vezetett csoportokat is, a közönség helytörténeti előadást hallgatott, és a közeli pláza felőli fal melletti hosszú sétányon pedig többen úgy érezték, épp november 1-jén van itt az alkalom a futásra – korábban nagy vita volt a temetői futásról, futóköröket jelöltek volna ki itt is, de végül a felzúdulás miatt elálltak ettől. Így a futók maradtak, de hepehupás, kényelmetlen, köves úton kell kocogniuk.

A polgárőr arról is beszélt, hogy sokan hagyják nyitva az autót percekre, ott hagyják az értékeiket, biciklijüket őrizetlenül, pedig itt is figyelni kell. Akiket gyanúsnak ítélnek, azokat kilométereken át kísérik a biztonságért felelősök, hogy elvegyék a kedvüket minden rossztól. A temetőben legalább 8-10 rendőr van jelen ezekben a napokban, a sírkert részéről is nagyobb létszám segít, van egészségügyi részleg is, igyekeznek mindenre gondolni. Nagyjából 30 ember teljesít szolgálatot ma is.

És ez még nem is a legnépesebb, leglátogatottabb temető, mert itt sírhelyet váltani sokkal drágább, mint máshol. „Hely ugyan van, de most is megnyitottak egy parcellát” – tudtuk meg egy temetői alkalmazottól.

Tülekedés a bejáraton túl azért nem volt jellemző, a nagy tér végül is felszívja az embertömeget. Estefelé, amikor hazaindultam, eleredt az eső, az esti város csúcsforgalmához hasonló autósor igyekezett kifelé, de még mindig sokan érkeztek virággal emlékezni. Aki csak ezt a képet látta, nem mondta volna meg, hogy éppen egy meredeken felfelé ívelő járványgörbe veti egyre súlyosabb árnyékát a magyar mindennapokra.