Totth Benedek: Kannibál

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Totth Benedek tárcáját.

Girnyó hajnali háromkor felhív, és azt mondja, hogy találkozzunk, mert mutatni akar valamit. Érzem a hangján, hogy hiába vitatkoznék vele, ezért csak annyit felelek, hogy oké, mire ő, hogy akkor megvár a ház előtt, kapkodjam magam. Farmert, fekete pólót és szürke, kapucnis pulóvert húzok. A lépéseim visszahangzanak a kihalt, levegőtlen lépcsőházban. Az egyik ajtó mögül kutyaugatás hallatszik. Valaki megpróbálta lekaparni a horogkeresztet, amit a harmadik emeleti lépcsőforduló falára festettem, de csak a feléig jutott. Ahogy kilépek a kapun, a parkolóban felvillan egy reflektor. Girnyó a pizzaszállító autóval jött.

Az olasz étteremben találkoztunk, ő egy ideje már ott dolgozott, amikor felvettek, aztán lehúztunk pár hónapot, amíg a múlt héten ki nem rúgtak, mert a „Kannibál” fantázianevű pizzára horogkereszt formában raktam fel a szárított paradicsomot. Nem ez volt az első eset, bivalymozzarellával, csípős kolbásszal és garnélával is megcsináltam már, de most egy zsidó családnak ment a rendelés, és a nagymama berágott, amikor meglátta, hogy mi van a dobozban, felhívta a pizzériát, és kiverte a balhét. Ezzel együtt lehet, hogy nem raktak volna ki, ha a balhés nagymama unokája nem posztolja a képet a pizzáról, amit aztán felkapott a sajtó, óriási botrány lett, és a tulajnak nem volt más választása, ki kellett rúgnia. Hiába védekeztem azzal, hogy ez nem náci horogkereszt, hanem „szvasztika”, ami egy szanszkrit szó, és azt jelenti, hogy a „jóléthez köthető kicsi dolog”, a főnököt teljesen hidegen hagyta a dolog, meg amúgy is elég jól ismert.

Elindulok a kocsi felé, és beülök. Alig csukom be az ajtót, Girnyó kitolat a parkolóból, és csikorgó gumival elindul.

– Kapcsold ki a telefonod – mondja, aztán sokáig nem szól semmit, csak nyomja a gázt, mintha nem lenne holnap, én meg, hogy oldjam a feszültséget, megkérdezem, hogyhogy nála van az autó. Girnyó morog valamit a bajusza alatt, de nem értek egy szót sem. Nem tudom, hogy hová megyünk, lövésem sincs, hogy mit akar mutatni, de amikor áthajt a harmadik piroson, aggódni kezdek.

– Nem kéne tankolni? – kérdezem, mert látom, hogy a mutató vészesen közeledik a nullához, és hátha így sikerül kizökkentenem Girnyót ebből a különös extázisból.

– Most nincs idő – mondja, és még jobban belelép a gázba, én meg arra gondolok, hogy ha erre nincs, akkor mire van, de inkább nem szólok semmit, nehogy még jobban felidegesítsem. Úgy tíz-tizenöt perce megyünk a kihalt országúton, amikor furcsa hangokat hallok. Először a kocsi elejére szerelt vadriasztóra tippelek, vagyis inkább nagyon szeretném, ha az lenne, de aztán rájövök, hogy a különös hang nem az autó eleje felől jön, hanem a csomagtartóból. Valami éles visítás, artikulálatlan vinnyogás, nem emberi torokból. Girnyó úgy tesz, mintha nem hallaná, pedig biztosan hallja, nem lehet nem hallani, hiába zúg a motor és zörög a kasztni. Oldalra fordulok, és az arcát figyelem, rezzenéstelenül mered előre, a tekintetét mereven az útra szegezi, mintha az élete múlna rajta. Egyetlen autó sem jön szembe, mindenhol csak a sötét, és ahogy előrenézek, apró szempár villan az út menti árokban. Már csak abban bízom, hogy lerobban alattunk a tragacs, vagy kiugrik elénk egy őz, és sosem tudom meg, hogy mit akart mutatni Girnyó.

– Miért írtad ki a facebookra, hogy öljük meg a pedofilokat?

Nem számítottam erre a kérdésre, ezért csak annyit bírok kinyögni, hogy „miért, ne?”

– Sokan lájkolták.

– Sokan gyűlölik a pedofilokat.

– Tényleg meg tudnál ölni egy embert? – kérdezi Girnyó, én meg csak hallgatok, és ő újra megkérdezni. – Meg tudnál ölni egy hús-vér embert, még ha tudod is, hogy mit csinált?

– Attól függ – mondom, és kibámulok a sötétbe.

– Mitől? 

– Nem tudom, attól függ, hogy mit csinált – felelem, és ahogy kimondom, rögtön tudom, hogy Girnyó nem fogja beérni ennyivel.

– Értem – bólint sejtelmesen Girnyó, és egy kövér izzadtságcsepp csordul le a homlokán, aztán elmesél egy történetet egy pedofil erőszaktevőről. Monoton hangon részletezi, hogy mit csinált az áldozataival.

– Ez durva – mondom, és nem értem, honnan szedi ezeket a gyomorforgató részleteket. Egy darabig hallgatunk, aztán egyszer csak indexelés nélkül lekanyarodik a főútról. Vagy negyed órán át zötykölődünk az erdőben, amikor lefékez, és ahogy leállítja a motort, dörömbölés hallatszik a csomagtartóból, majd egy éles hang jól kivehetően azt kiáltja, „segítség”. Girnyónak a szeme sem rezdül. 

– Mi ez? – kérdezem. – Mi ez? 

A dörömbölés és a kiabálás kezd elviselhetetlen lenni, de Girnyó nem száll ki a kocsiból, csak áthajol az oldalamra, és kivesz egy pisztolyt a kesztyűtartóból.

– Óvatosan – mondja, ahogy a kezembe nyomja –, töltve van.

– Mi a faszt csináljak ezzel a szarral? – kérdezem, de ahogy a szemébe nézek, mindent megértek.

– Engedd majd el a gyereket – mondja Girnyó nyugodt hangon, szinte már boldogan, ahogy a homlokához szorítom a pisztolyt.