Ungvári Miklós olimpiai ezüstérmes: Úgy éreztem, vége a karrieremnek

Ungvári Miklós, háromszoros Európa-bajnok dzsúdós és Csernoviczki Éva, az első magyar olimpiai érmes női cselgáncsozó volt a Pesti Hírlap Élő hétfő esti műsorának vendége. Ungváritól megtudtuk, mi hiányzik neki a legjobban a karanténban, és hogy miért vág neki 40 évesen is az olimpiának, Csernoviczkitól pedig azt, hol lehet ilyenkor edzeni és ki segít nekik.

„Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor meghallottam a hírt, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság jövő nyárra halasztja a 2020-ra tervezett tokiói olimpiát. Március 24-e, 14 óra volt, egy barátom hívott fel.

Akkor úgy éreztem, itt a vége a karrieremnek

– mondta Ungvári Miklós a Pesti Hírlapnak. – De azóta átértékeltem a helyzetet, és már úgy fogom fel, hogy szeretett sportágamtól kaptam még egy évet. Hálásak vagyunk azért is, ahogy a Magyar Olimpiai Bizottság állást foglalt a kérdésben, és hogy támogatott minket.”

Csernoviczki Éva azonban azt mondta, a dzsúdószövetségtől egyelőre nem kaptak semmilyen útmutatást, hogy mit tegyenek ebben a helyzetben. Mindenki maga próbálja elintézni a dolgokat. Ő például azt, hogy polgármesteri engedéllyel, koronavírus-tesztet elvégeztetve bemehessen a tornaterembe. De a szponzorok szerencsére ebben a nehéz helyzetben is támogatják őket.

„Szeretek a szabadban mozogni, futni, vagy kerékpározni, és szerencsés vagyok, mert falun lakom, van kert, erdei utak, és kevesebb az ember, jobban lehet tartani a távolságot – mondja Csernoviczki arról, hogyan sportol karantén idején. – Az első két hétben még érdekes is volt, hogy mennyi alternatív helyen lehet edzeni. De persze vannak a dolognak nehézségei is: apukámmal tudok most csak gyakorolni, aki az edzőm, vagy a barátommal, aki az edzőpartnerem, de ők mindketten magasabbak nálam. És persze már hiányoznak a többiek, a hangulat, amikor megérkezünk edzésre. Fontos, hogy egy jó csapat legyen mögötted, hiába egyéni sport.”

„Már hiányzik, hogy megrángassák rajtam a dzsúdóruhát”

Ungvárinak azonban az edzőtáborok hiányoznak a legjobban: „5 hete Marokkóba mentünk volna, de lemondták, ahogy azóta az összes többi edzőtábort is. Pedig ezekben lehet találkozni a dzsúdós világ krémjével. Már csak a közösségi médiában látom, hogy ki mit csinál,

valaki a radiátorhoz kötött gumiszalagokkal edz.

És én is szerencsés vagyok, mert vidéken lakom, és ott jobban meg tudom mozgatni magam, és több időt tudok szentelni a lovaimnak is, most naponta többször is nyeregbe pattanok. De nem is tudom már, hogy fogok visszaállni. Már hiányzik, hogy megrángassák rajtam a dzsúdóruhát. Az is furcsa, de hiányzik, hogy fájjon, hogy érezzem a testemet. Azért mi sok pofont kapunk, lassan elszokom tőle. Az edzőtáborok hiányoznak a legjobban. Idén leszek 40 éves, három évtizedet töltöttem a sportban, de úgy elrepült, mintha egy pillanat lett volna” – mondja Ungvári Miklós. „Így nem is volt kérdés, hogy belevágok még egyszer. A mozgás öröme része lett az életemnek, sose tudom már kitörölni belőle. És ha már amúgy is sportolnék, miért ne próbálnám meg az olimpiát? De most kicsit bele tudtam kóstolni abba gondolati szinten, milyen lesz az életem dzsúdó nélkül. Az edzőtáborok fognak a legjobban hiányozni. De hát próbálok majd továbbra is aktívan élni, sokat mozogni.”

Amikor elragad a sport szellemisége

„Sokan kérdezték, miért csinálom még, hiszen már megmutattam oly sokszor – mondta Ungvári, akit már 10 évesen magával ragadott a dzsúdó szellemisége. – A küzdeni akarás ad nekem sok erőt, de a keleti mentalitás, a japán kultúra is. Minél mélyebbre hajtja a kalász a fejét, annál több szem van benne, ez egy japán mondás. Ez a hozzáállás fogott meg kiskoromban is, amikor megláttam az első dzsúdóedzést, hogy ott hajlonganak azok a fantasztikus dzsúdokák, majd küzdenek, kezet fognak, és újra meghajolnak. Ez a mentalitás azóta is a varázsa alatt tart.”