Identitások

Azt írja Francis Fukuyama, hogy vége a bal-jobb szembenállásnak, a lényeg az identitás lett, mivel a világon mindenki úgy érzi: a többiek nem tisztelik eléggé. Persze írt ő mást is, folyton véget ér szerinte valami, néhány évtizeddel ezelőtt úgy vélte, a történelem sem történik tovább. De ez az identitásos felvetés érdekes és fontos is. Nem mintha korábban egyáltalán nem lett volna az. Ha csak a klasszikus bal-jobbhoz kanyarodunk vissza: a néhai munkásosztályt is az identitása tette azzá, aminek képzelte magát. Emellett ha az identitásokra nemzeti-vallási alapon tekintünk, akkor sem látni korszakokat, amikor ezek sehol sem számítottak volna semmit. A nagy országok és tömbök jó ideje csak lokális háborúkat indítanak – hál’ istennek! –, de ettől még a nemzeti hovatartozás eleve alapvető sok-sok amerikai, orosz, brit, román, magyar számára. Nagyszabású sportesemények idején is látjuk ezt.

Ezzel együtt a mihez-kihez képest vagyok valaki dilemmájának szerepe nyilván fokozódik. Magyarországon különösen. Nem véletlen, hogy Fukuyama is szóba hozza hazánkat. Minden oka megvan rá, akár mélyebbre is áshatna.

Ugyanis itt egyrészt tényleg nem maradt írmagja sem a jobbnak és a balnak, másrészt teljesen torz konstrukció jött létre a helyén, melynek jegyében a két nagy csoport nem pusztán a másik nézeteit kérdőjelezi meg, de puszta létezésük jogát is kétségbe vonja.

Kőrizs Imre író a Térey János-ösztöndíjjal kapcsolatos vitához hozzászóló cikkében fogalmaz így: „Van egy minimum, ami alatt nem demokratikus az ember, fölötte igen. A kormány már régen gondoskodott róla, hogy aki nincs velük, az ellenük legyen: a fontos ügyek megítélésében a bíróságok, a parlament vagy épp a hajléktalanok helyzetétől kezdve a szegregáción vagy a Magyar Tudományos Akadémia megalázásán át a Mészáros Lőrinc-jelenségig a jóérzésű és tájékozott emberek körében létezik valamiféle demokratikus minimum, vagyis ha valaki ezekben a kérdésekben a kormánnyal fúj egy követ, az a demokraták szerint nem demokrata.”

Pontos szavak. Ha sarkítok, azt jelentik: aki nem úgy gondolkodik, ahogyan mi, az végső soron nem is ember, de ha mégis, akkor is alacsonyabb rendű minálunk. Ugyanez a másik oldalról úgy néz ki: akik nincsenek velünk, azok nemhogy ellenünk vannak, de nem is magyarok. Senkik, idegenek. Mind a két megközelítés identitásalapú, sértett, kirekesztő. A „demokraták” és a „magyarok” is úgy érzik: a túloldaliak nem tisztelik őket eléggé. Sőt semennyire sem. Igazuk van. Fukuyamának is.

Gazda Albert