Amikor a pánik találkozik a koronavírussal

Kevés dolog foglalkoztatja most annyira az emberiséget mint a koronavírus. Ez uralja beszélgetéseinket, posztolunk róla a közösségi médiában, naponta cikkek százai születnek. Aggódunk, félünk, reménykedünk, már most azon gondolkodunk mi lesz, ha súlyosbodik a helyzet. Brutálisan hat az érzelmeinkre – még magyar megbetegedés nélkül is – a globális válsághelyzet.

Amikor először meglátjuk a „vietnámi vagyok” feliratokat a boltokon, amelyek valójában azt jelentik, hogy nem kínai vagyok, nehezen tudunk nem arra gondolni, mi lesz, amikor a koronavírus miatt érzett felháborodás és düh becsatornázódik a kormányzati migrációs kampányok által teremtett légkörbe. Vagy amikor az egészségügy helyzete miatt érzett félelem, a kormányzattal szembeni jogos bizonytalanság táplálja a koronavírus miatt érzett pánikot.

Ha pedig igazán elindul, a Facebook világában még akkor is sokkal kevésbé lesz kontrollálható a pánik, ha lesz szándék az ellenőrzésére. Ugyanis ezek a közösségi oldalak a legkivált a felháborodásunk és a félelmeink kiélését bátorítják, az ezekre ható posztok terjednek leginkább. Az álhír, a felháborodás, a félelem még durvábban hat. Hiszen – bár igaz nem lesz egy hamis hír attól, ha félünk –, de a félelmünk és a felháborodásunk valóságalapot ad elhinni őket, és továbbadni akkor is, ha nem tudjuk, mi a pontos igazság.

Talán érdemes lenne a politikának és a sajtónak a mentális vészhelyzetre is felkészíteni a lakosságot. Érdemes jobban tájékoztatni magáról a vírusról, a megelőzés részleteiről, a cselekvési tervekről, a válsághelyzetben fontosnak tartott magatartásokról, érdemes lenne arról beszélni, az új kommunikációs formák mit okoznak az egyes emberekben, hogyan torzítja a valóságérzékelésünket és mentális állapotunkat. Politikailag érdemes lenne azt a régóta nem látott helyzetet megteremteni, amelyben a kormány tájékoztatja az ellenzéki pártokat, amelyek cserébe bizalmat mutatnak az állami intézmények iránt.

A pánik nem csupán az érzelmeinkre hat, hanem valós cselekvésre is ösztönöz, amely azután sokkal nehezebbé teszi azoknak az állami intézményeknek a dolgát, amelyek megakadályozhatnák a katasztrófákat. Márpedig ez lenne a lényeges, és ez adná leginkább a politikai hasznot is.

Jámbor András