A Nagy Kérdezőbiztos

Nem magyaroknak való a koronavirózis. Amikor messze van tőlük, herótot kapnak tőle, amikor pedig közelít, bepánikolnak. Közte semmi átmenet.

Nekem se való, csak sajnos ebben a tízmilliós kínai nagyvárosban nem tudok kivel magyarkodni. Az elmúlt egy hónapban a karantén három formáját próbáltam ki: az önkéntest (hogy hazamehessek), a ténylegest (mert fertőzés fordult elő), és a részlegest, amikor időnként kiengednek a legközelebbi boltba, a vírusok közé.

Néha szinte sajnálom, hogy nem a vuhani pokolban ragadtam. Onnan már kiszabadítottak volna a többi külföldivel együtt. Nem kellene most a bűnbocsánat köreit járnom ebben a vacak kis purgatóriumban: az önzőségét, az önsajnálatét, az önmegtartóztatásét.

Pár napja fordult a kocka, fölvitte az isten a dolgomat. Tucatnyi ímélben fordulnak hozzám magyarok tanácsért. Privát kis nemzeti konzultációkat tartunk a maszkviselés értelméről, a vírus életképességéről. Doktor vagyok ugyan, de bölcsész. Virológiai alapismereteimet én is a világhálón csipegetem össze, szakmai gyakorlatomat viszont bármelyik magyar infektológus megirigyelhetné.

Tekinthetnénk ezt a világjárványt egyfajta nemzetközi konzultációnak is. Miért ne lehetne egy vírus kérdezőbiztos? Nem először fordulna elő, hogy a feltett kérdések nyomán a civilizációs DNS-ünkben vagy RNS-ünkben átörökített információkat akarják megbuherálni. A humanizmus, a szolidaritás, a kooperáció kódjait.

A felmérés módszertana kegyetlenül következetes. Egy vírusnak nem lehet lyukat beszélni a hasába, és a válaszokat sem lehet eltusolni. Ha az immunrendszer rossz választ ad, a gazdáját el kell temetni. Minimum a szomszédok megtudják, hiába a tiszta udvar, rendes ház.

Azt nem mondanám, hogy vírussimogató lett belőlem, bár biztosan sokat lemostam már a kezemről. Érdemes megismerni az életciklusukat. Nem ők változtattak vándorlási szokásaikon, mi kezdtünk el másként viselkedni. Sokan vagyunk, sűrűn élünk, összevissza repülgetünk, tálcán kínáljuk fel nekik a táplálékot –
önmagunkat.

Ha lenne kollektív emlékezetük, nagyot néznének, hogy jövetelük hallatán konzerveket vásárolnak az emberek. Tartós élelmiszert? És ki fogja megenni?

Ez az én maliciózus kérdésem. Egy vírus ilyet soha nem mondana. Nem lenne logikus. Szüksége van az ilyen jól táplált gazdatestekre, mint mi, létszükséglete, hogy életben maradjunk. Már miért pusztítaná el a saját élőhelyét?

Jó kérdés. Ismerős. Időnként feltesszük magunknak, csak valahogy nehezen jutunk el a koordinált tettekig. Most, hogy egy világjárvány globalizálja számunkra ugyanazt a kérdést, talán könnyebb lesz közös nevezőre jutni.

Vírusra várva, ebben a kedélyborzoló, epidemiológiai adventben, mindnyájan egyformán megkapjuk az esélyt, hogy ezen elgondolkodjunk. Nehogy majd későn mossuk kezeinket.