Kiemelt hírek
„Mért nem jó most cipőnek a pohár?”
A 100 évvel ezelőtti Pesti Hírlap írásaiból válogattunk.
180 évvel ezelőtt indult az első Pesti Hírlap, a jelenlegi újság pedig túl van első születésnapján. Ez jó apropó arra, hogy visszatekintsünk, és felidézzük lapunk múltját. Most a száz évvel ezelőtti hét lapszámaiból szöveghíven közlünk egy, a párbaj hagyománya ellen felszólaló vezércikket, illetve Lengyel István strófáit az elszállt pesti árakról. Az archivált cikkeket az Arcanum adatbázisának köszönhetjük.
A párbaj renaissancea
Komolyan tartunk attól, hogy a párbajozási virtusnak viharzása, amely mostanában egyre hevesebben átzúg a parlament folyosóin, belesüvít a tanácskozóterembe, ez a mi nemzetgyűlésünket egészen sajátos világításba állíthatja a világ előtt, ahol most számos ellenségünk is, kevés barátunk is fokozott érdeklődéssel figyel dolgainkra. Nemzetközi jelentőségünk és kulturális értékünk elismertetése elé a legsúlyosabb akadályokat gördítette az a körülmény, hogy ellenségeinknek sikerült újabb alkotmányos fejlődésünkről és nemzeti közszellemünkről olyan hírt elterjeszteni világszerte, mintha a mi országunkon még egészen a feudális hagyományok légköre feküdnék és az emberek itt a polgári munka becsét az úri féktelenség versenyének rendelnék alá.
Ezzel az érveléssel házalt ellenünk nemrég odakint a kis entente képviselete. Legyünk tisztában azzal is, hogy az eféle megítélésnek mértékét, több vagy kevesebb igazságának próbáját ma inkább, mint valaha a párbajozás elterjedésében keresik. Mert nevezetes dolog, amennyire előmozdították a háborús borzalmak az erkölcsök elvadulását és bárha kirívó fegyelmetlenséget honosított is meg a társadalmi divatok terén, üdvös változást, határozott kijózanodást idéztek elő az agynevezett „lovagias becsület” fölfogásában. Anglia mellett, hol már nemzedékek óta nem ismerik a párbajt, most a legjellegzetesebb példává vált Franciaország is, amely azelőtt még demokratikus rendszerek alatt is nagyon kultiválta, mint a bátorság tüntetését, a párbajozó virtust. Most a francia parlament igen szigorú törvénnyel, a közbűntények legalsó sorába fokozta le a párbajt. És száműzik immár a párbajt Németországban is, Olaszországban is az előkelő konvenciók közül…
Hát urak, urak! – talán a magyar parlamentarizmus nagyobb úri kultúráját vagy éppen a zengzetes kürtszóval hirdetett nemzeti renaissance különös kiválóságát akarják-e tanúsítani azzal, hogy rettentő nemzeti megpróbáltatásunk kálvária útján egyre-másra párbajos színjátékokat rendeznek? Mi pedig azt gondoljuk, hogy amikor a mai nemzetgyűlést minden törvényes hagyomány félrevetésével a magyar nép legteljesebb képviseletének fogadtuk el, már önmagában ki kellett küszöbölnünk a párbajozás teljesen avult és merőben exkluzív hagyományát is. Akár őszintén, akár hazugul alkalmazzák azokat a jelszavakat, amelyek mai parlamentarizmusunk fölött uralkodnak, se így, se amúgy nem tűrik meg a párbajozást. Ha a demokrácia szempontjából nézzük – már pedig ilyennek kell néznünk azt a nemzetgyűlést, amely a legáltalánosabb szavazatjog alapján a korlátlan nemzeti szuverenitás méhéből kelt életre, – hogyan lehet ezzel megegyeztetni a középkori lovagiasság henye képzeteit? Ha pedig a keresztény jelleg és erkölcs sokat emlegetett jelszavát tartjuk irányadónak, keresztény lelkiismerettel hogy fér meg a keresztény erkölcs első tanításának, az egyház világos törvényeinek ily rendszeres megvetése? És különösen, amikor belső gyönyörűséggel nézzük, mily hatalmas képviseletet nyert parlamenti rendünkben az a magyar „kisgazda” réteg, amelynek arcán ott ragyog a becsület zománca és a tisztes munka patinája, micsoda rikító ellenmondás torz vonásaként tűnik szemünkbe a párbaj divatelőírása, amelyet a magyar erőnek és épségnek gerince, ez a mi nagyszerű parasztságunk mai hatalmi emelkedésének napjaiban, sem fogadott még becsület-kódexébe? Hogy a lovagiasságnak valamely renaissanceát jelentené a párbajdivat nemzetgyűlési befogadása, nagyon kétséges, de korunkban akár a demokrácia, akár a kereszténység egyformán csak úgy méltathatják, mint festett s tetovált indián csapatok kérkedő hadi táncmutatványait. A kis ententenak öröme telhetik benne.
- május 24., kedd
Pesti strófák
A szubrett elmereng a tűnt időkön,
a régi tízforintos kis cipőkön,
mikből, ha vidám lett a hangulat,
pezsgőt szürcsöltek gavallér urak.
Egy pár cipő – szólt – mostan kétezer,
megértik hát, ha búsan kérdezem:
ha cipő jó volt pohárnak hajdanán,
mért nem jó most cipőnek a pohár?
*
Ki azon ember ottan,
kit oly csodálkozottan
néz a sok bácsi és néni?
Se hős, se dalnok:
Egy közhivatalnok,
ki a fizetéséből meg tud élni!
*
„Irtózatos,
hat zsömle egy hatos,
e drágaság rémes!”
szólt nőm az édes
párom,
anno 1913.
„E tény megható,
öt koronáért
két zsemle kapható;
ez már az olcsóság-hullám,
boldogság hull rád és hull rám!”
szólt nőm s mosolygott egyben
1921-ben.
Lengyel István
- május 28., szombat