Búcsú és Kéznyújtás

Az alábbiakban a Pesti Hírlap leköszönő, illetve beköszönő főszerkesztőjének, azaz Trencséni Dávidnak és Pion Istvánnak a publicisztikáját olvashatják, melyek az újra napilapként elérhető Pesti Hírlap hétfői, 2020. november 2-i számában jelentek meg.

Búcsú

…bárha a Covidtól tudnék. 

Szédítő utazáson veszünk részt, noha jószerével ki sem mozdultunk otthonról. Mégis, a világ többször megfordult körülöttünk. Ahogy olvasóinkra, úgy ránk is záródott a karantén ajtaja. Szűk ablakainkból pedig furcsa világot láttunk: több volt az egy napra jutó rémhír, mint a beteg. Elborzadva, irigykedve néztük a nyitva maradt svédeket, hogy aztán mi legyünk a második hullám svédei. Eközben a Pesti Hírlap hol a NER kebelén találta magát cselédsajtóként, hol pedig a balellenzék szálláscsinálójaként. Löktek jobbról balra és balról jobbra minket – főleg olyanok, akik soha nem vették kezükbe a lapot.

Mindeközben mi maradtunk, ami voltunk és leszünk: a nyúlon és a bozótharcon túl, független és objektív újság, amelyik tudja, hogy az olvasói elsősorban emberek, ilyenek és olyanok – akiknek kötelességünk a legpontosabb és legpártatlanabb tájékoztatást adni. Minden másra ott a Facebook.

Megtiszteltetés volt néhány hónapra Kossuth székébe ülni – még akkor is, ha időről időre inkább Dózsa György trónjához volt hasonlatos. De az olvasóinkkal együtt a Pesti Hírlap stábja is megküzdött 2020 eddigi összes kihívásával. (Bár tudnánk, mit tartogat még nekünk ez a cafka!) És azt is tudjuk a régi slágerből: új műsorhoz, új férfi kell.

Jöjjön hát egy új-régi korszak: a Pesti Hírlap, mint az ország egyetlen, ingyenes, délutáni napilapja hétfőtől visszatér. A zenekart Pion István vezényli.

Trencséni Dávid

(Trencséni Dávid mától a Brit Media hírigazgatójaként dolgozik tovább.)

Kéznyújtás

Azt mondják, le kell menni a legaljára – onnan felnézve tudjuk igazán értékelni a magasságot, amit önhibánkból vagy önhibánkon kívül, de magunk mögött hagytunk. Ilyenkor kell a valódi erő ahhoz, hogy újra elinduljunk fölfelé. Mi önhibánkon kívül hagytuk magunk mögött a koronavírus-járvány első hullámának idején a magasságokat: a Pesti Hírlap akkor megszűnt nyomtatott napilap lenni, sok munkatársunktól kellett elköszönnünk, miközben megfeszített munkatempóban igyekeztük tartani, amink maradt, amink maradhatott.

Nem akartuk, de lekerültünk hát a legaljára.

Aztán felnéztünk erre a hegyre, aminek csúcsán a nyomtatott, minden hétköznap ingyen beszerezhető Pesti Hírlap trónolt magányosan, olvasók nélkül – hatalmasnak tűnt és elérhetetlennek, de épp ettől volt szédületesen vonzó. És kapaszkodni kezdtünk felfelé: hajszálon múlott, hogy internetes híroldallá tudtunk szerveződni, aztán a második hullám előtt, a nyári enyhülést kihasználva a nyomtatott lap is visszatérhetett az utcára, igaz, hetente csupán egyszer, hétvégén. Most pedig már itt vagyunk, a hegygerincről kéznyújtásnyira lebeg előttünk a csúcs: mától újra minden hétköznap olvasóink kezébe tudjuk adni a Pesti Hírlapot.

Mindenekelőtt engedjék meg, hogy köszönetet mondjak ezért a munkáért elődömnek, Trencséni Dávidnak! Megtiszteltetés a székébe ülni! Viszont…

…amikor nyilvánosságra került, hogy én leszek ennek a lapnak a főszerkesztője, a barátaim aggódó üzenetekkel kezdtek bombázni, mert rettenetes kommenteket olvastak a hírrel kapcsolatban. Az egyik oldal hívei szerint Orbán-imádó NER-kém vagyok, a másik oldal hívei szerint a Soros-lobbi felkent liberális papja. A barátaimnak azt mondtam: addig tudunk jó újságot készíteni, amíg ez így marad. Önöknek pedig azt tudom mondani: azon leszek, hogy így is maradjon. Másként nehéz volna egyszerre politikailag független, méltányos és kritikus Pesti Hírlapot csinálni.

Nekünk azonban pontosan ez a célunk. Olvasóinknak csak ki kell nyújtaniuk a kezüket.

Pion István